Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Utazás Dévénytől Beczkóig

deltetének. Igy került a csejthei részuradalom előbb a korona, majd vé-* tel útján a gróf Erdődy-család

1 birtokába. A várfal nem az ellenség, hanem; a béke végzett. Megölte az a nagy országépítő munka, mely III. Károllyal igyekezett még emlékét is elfeledtetni a régi harcos világnak. Mint annyi más várunkból, lassankint belőle is kiköltözött az élet, Erőt vett rajta az idő. Falai csak1 nem észrevétlenül lettek romhalmazzá. A körötte élő nép múltjából mit sem tud. Nem érdekli, kik voltak régi birtokosai, kik éltek boldogan, vagy gyötrődésben falai között. És különösen nem érdekli ma, mikor a cseh—tót foglalás igyekezett tűzzel-vassal elenyésztetni a régi dicsőség, régi magyar élet és birtoklás minden emlékét. De egyet nem tud az emberek lelkéből kitörülni: a regét. A g'yilkos asszony regéjét. Ez él, bővül, terjed és terjedésének nem szab gátat sem az új határ, sem a muló idő, sőt ez útóbbival csak nemesedik, szépül, mint a bronzszobor, melyet értékes platinával von be a tűnő századok keze. A csejthei várral szemben történelmünk egy fényes korszakának szomorú emlékei gunnyasztanak a síkság szélén. A neve Temetvény. Valóban a mult dicsőségének temetője, az enyészet mindent leküzdő: hatalmának hirdetője ez a vár. Itt ott a törmelék közül előtűnik még egy-egy címeres márványdarab, a kongó-bongó, besüppedt alagútban üres kőkoporsók, rárga, reves, szétszilánkolt csontok hirde'ik, hogy itt már minden a múlté. Csak az emlékek élnek még és a hegytetőn, mint a szél ütötte béna koldus, töredezett tarca'lyakkal ott zizeg a szélben szi'aj B;erc:ényi kedvenc borókafája és alatta ott porlik má'ásnak indultán a kerek malomkőasztal, mely melleit Rákóczi, Bercsényi és a letűnt kuruckorszak nagy alakjai szőtték egykoron honmentő terveiket. Temetvénytől északra, de már a trencséni határon, az Adamóc és Rozvadznái kiszélesedő Vágvölgy szélén roskadozik B e c k ó. Másként B o 1 o n d ó c. Olyan, mint kőszálra épült sasfészek. Mint a messziség ködébe vesző bércek büszke előőrse. Sötét ablaküregei szomorúan tekinget-* nek a qyümölcsfa\ irágok mi'lióitól takart falvacska táblás kertjeibe, mintha irigyelnék azoknak az egyszerű embereknek a boldogságát, mintha vissza-visszavágynák elmúlt szép időknek ragyogó napjait! Faltörmelék között illatozó izsóp, bájos sziklagyöngyke várfalon pihenő szellőnek regélget. Vájjon kiről? Miről? Régi dicsőségről. Régi fény-pompáról. Hideg sír ölében porladó Stiborról. Nevéhez tapadó sorvasztó átokról, amely nem engedi pihenni, nyugodni, a sír ölében sem! Napkeleti szellő szárnyaira kelve elviszi azután az izsóp regéjét messze-messze földre. Elmeséli fűnek, fakadó virágnak, susogó falombnak s lomb alján pihenő elfáradt utasnak. Az meg viszi tovább, Mesélgeti tovább. Igy él a nép ajkán sok-sok század óta. Régi írások tanúsága szerint Beckó az ősmarahánok határvára volt. Ott állott már ezer évvel a honfoglalás előtt. Nemzetünk első króí1 nikása Blundusnak, Bolondócnak mondja. E néven ismerik századod kön át. Zsigmond király 1390-ben, az Ostoia lengyel családból származó — 224 — 10