Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

Be r e g meg y é blen : Beregszász, Lázárpatak, Sztánfalva, Ardánháza, Szeleszti, Kuckóvá, Bábafalva, Barabás, Tisova, Alsó-Verecke, Muzsaj, Bene, Kígyós, Nagy-Lucska, Gelénes, Podhering. U g o es a meg y ében: Tiszaujiak, Csepe, Tamásváralja, Csornatő, Szöllős-Végardó, Nagyszöllős, Veréce, Királyháza, Gyula. M á r a m a r o s m e g y é b e n : Szarvasasszó, Hosszúmező, Máramarossziget, Kabolapatak, Visk, Huszt, Iza, Borkút, Kőrösmező, Szinevér, Taracköz, Bogdán, Terebes. 1 Hogy e kor embere Felvidékünkön mikor kezdte használni a bronzot, illetve mikor találta föl a kohászatot, a vörösréz és antimon ötvözetét, mellyel keményebb, szívósabb fémanyag birtokába jutott, nem tudjuk pontosan megállapítani. Ám abból, hogy például a vasmegyei Velem-Szentviden, Európának eme legnagyobb öntőtelepéri, már a Kr. e. VII. (évezredből is mutattak ki bronztárgyakat, sejthetjük, hogy a felvidéki bronzkultura is több ezer évvel megelőzte a Krisztus korát. A föntebb felsorolt telepek emléktárgyai igen sokfélék. Vannak

1 kávás Vésők, kalapácsok, kések, tőrök, lándzsacsúcsok, nyílhegyek, bütykös sarlók, beretvák, fűrészek, különféle használati tárgyak, orsósulyok, karperecek, gyűrűk, tűk, diadémok, mellkorongok, spirálok, remekművű kardok. Ez útóbbiak közül különösen szépek a liptómeigyei K o m j á t h n á r ó I (15 drb.) a beregmegyei Ár dá n Ká z'ár ó í (5 drb.) az abaujmegyei Z s u j t á r ó í (8 drb.) T o r n y o s n é m e t i r a t és B o I d o g k ő v á r la I j á r ó I, továbbá a gömörmegyei P o s z o b áról, S a j ó g ö m ö r r ő I, Pelsücről és a liptómegyei Poďheringről (14) kikerült darabok. Mint föntebb érintettük, a bronzkorban jött szokásba és lett uralkodóvá, a h (a I o tt é g etiqs. Ennek a kornak embere, bizonyára valfásos meggyőződésből égette el halottait, hojgy kedvelt tárgyaival elhamvasztott részei, az égbeszálfó füsttel, könnyebben és biztosabban jussanak a túlvilágba. A hamvakat összegörbített s ezzel az élőre használhatatlanná tett fegyvereit, csont és eszközmaradványait, nagy edényekbe, úgynevezett urnákba helyezte, ezek száját kisebb edénnyel, vagy kőlappal befedte és így temette el. A bronzkori ember telephelyein tehát kevesebb-hosszabb kutatás után, mindenütt megtaláljuk az úgynevezett urnafészkeket, vagyis ősi temetőjét, mely a föntebb mondbtt oknál fogva, sokszor igen becses tárgyakat juttat az ásató birtokába. Ilyen nagyobb u[r n a temetőt bontottak ki például a gömörmegyei R li m ó c o n, a nyitramegyei C s e j t h é n, Farkasdon, P r iviigyén, N y i t r a s z e g e n, Dra h ó con, az abaujmegyei Boldogkő váralján, B a (k t á in, S z i k s z ó n,C s o b á d o n, a hontmegyei S z o b o n, H e I e m b

1 á n, Z s e I i z e n, G a r a m I ö k ö n, a bórsodmegyei T i b o I d-D a r ó c o n, Harsányban, Geszten, Mocsolyáson, Ta r do n, Z s é r cen, Görömbölyön, a nógrádmegyei P íííinben, M a dá c ská n, S z i rákon, Füleken, Verőcén, P e rs é n, a kárpátaljai N a g y b e r e z n á n, V o f ó c o n, S z o ( y v a n, O k ö rmezőn, B i s z t r á n, K ö v e s I i g e t e n, T é c s ő n, S z I a t i n á n. Eltekintve a Felvidék ezidőszerint hozzáférhetetlen muzeumaiban öissizegtyűjtött anyagtól, a Nemzeti Múzeum tarlóin ma ott látjuk a fejedelmi kincsből 'Származó kí 'r a sznahor k a i (Árva m,) csoda-* szép ruhakapcsot (fibulát): a ki ste renn e i, madácskai, sziráki — 125 —