Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

A föltárt sírnál, amelyben kis gyermek pihen, ki nem érzi a minden •időkön túláradó anyai szeretet szent hevét, mikor a kisdedétől búcsúzva zokogó anya játékkal rakja meg a síri ágyat, ho'gy túl a földi életen,, az ismeretlen más hazában játszhassék tovább! Ki nem érzi a családi tűzhely melegét, a hordákat elhagyó emberpár egymáshoz való nemes vonzódását a sír láttán, melyben a földi

1 élet leélése után egyek kívántak lenni a halálban is, hogy egymásmellé, temetkezve, kézt-kézbe fűzve, együtt vándoroljanak a síron túli ismeretlen más világ felé?! Qh, milyen magasságba emelik ezek a jelek az emberőst az állati fölé! Milyen hatalmas bizonyítékok ezek arra, hogy már benne is é!t a magasabb rendeltetés tudata és annak feltétlen hite, hogy szemei lezárulásával, ajkai elnémulásával nem fejeződött be számára az Élet! Ezekből a jelekből érezzük ki először egy főhatalom elismerését. A teremtés, fejlődés homályából itt látjuk kibontakozni a mindeneket bölcsen elrendező Isten fogalmát. Azét az Istenét, ki évtízezrek elmultával imind magasabbra, mind fenségesebb helyre kerül a fejlődés csodapályáján haladó ember lelkében! Ha kezünkbe veszünk egy ősi koponyát, nézzünk rá szeretettel,, büszkeséggel. Szeretettel, mert emberősünk, büszkeséglgel, mert ezernyi-ezer év előtt agyából olyan szellemi szikra pattant, mely magasan emelte minden földi teremtmény fölé. A maga korában viszonylag csekély fizikai erejével, de leleményes, tervező, számító eszének hatalmával uralkodott a tűzön, vízen, földön, Különleges kiválasztottja voit a Természetnek. Míg élt, szeretett és gyűlölt, küzdött és fáradott, sorsát javító terveket forralt és alkotott. Könnyezett és kacagott, aranyos ábrándokat szőtt, hitt, remélt és csalódott... aztán sírba szállott, elfeledett múlttá, széjjeleső röggé válott, ép úgy, mint őse;az évszázezrek előtt élt anthropoid. Testét tekintve, mi különbség hát közte, köztünk, elődje, vagy az el jövendők között?! Semmi más, minthogy az egyik évezredek előtt lett porrá, a másik évezredek múlva lesz azzá, de bizonnyal az lesz egykor, mert az Élet mindenhatóságában, örök ide1 jében, végnélküli transformálódásában minden testiség csak múló álom-, Az Időkerék forgásában az alkotás elpusztul, mint ahogy elpusztult Hella sz, Róma, Ninive, Babilon, de az azokat létrehozó Szellem'nem' pusztul el soha! A széntjános bogár lámpácskájának fölvillanó fénye egy természetű a haragos égbolt cikázó, romboló villámával. Csak a méreteik és hatásuk mások, mint ahogy egyedül méreteiben és hatásában mások a kőkori és mai ember szelleméinek megnyilatkozásai is. ' Az alkotásra értve, igaza van a klasszikusnak, midőn azt mondja: »Sic transit, gloria mundi«, azaz így múlik el az embervilágok

1 dicsősége, de nem vonatkoztatható ez a Szellemre, az Istenség földreszállott inkarnációjár a, mert ez pillanatnyi megállás nélkül, föltartózhatatlanul törtet előre, előre, az ismeretlen magasságokba és örök, mint maga azl Isten! Ez a tény, a kultúrában megnyilatkozó halhatatlan emberi szellem» legfenségesebb apotézise! * — 119 —