Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

Ha fölkeressük a Felvidék ősi telepeit és megtekintjük azok feltárási munkálatait, csodalatos dolgokat fogunk észlelni, amennyiben a telepek emlékeivel kapcsolatban föltárúi előttünk az ősember lelkének transcedentális világa. E sorok írója régészeti kutatásai közben, maga is számtalan ősi sírt bontott föl, s bár a megszokás többé-kevésbbé tompítja a benyomások erejét, mégis valahányszor egy-egy ilyen sírról lehámozta a televényt, mindannyiszor valami különös érzés lett úrrá a lelkén. Óh, mert

1: poriadékaiban is meghatók ezek az ősi sírok, amint kibomfanak a televény alól és a zsugorított, vagy nyújtott helyzetben pihenő csontokat évtízezrek, vagy ezredek multával újra bearanyozza a kelő napsugár! Mikor lepereg róluk az utolsó göröngy és reves, széthulló részeik ott feküsznek a kutató előtt, mintha szólásra nyitnák ajkaikat. Mintha cso-* (dameséket mondanának a letűnt tízezernyi év előtti időkből, mikor még a nyíl és kőbuzogány rettegett fegyver volt a kézben és csodáta-, lálmány a cserépedényben buzogó víz! És amig így, a kutató hallani véli a mesék sorát, egymásután kerülnek ki a sírok mélyéből mindazok a tárgyak, melyek az életben kinn csei voltak a holtnak: az agyagkorsó, kőkalapács, nyílhegy, csontár, csigahéjjal díszített, piros oxiddal itatott háncstakaró... és észreveszi, hogy a kegyelet melléje tett mankót az aggnak, fegyvert az erősroek, bábjátékot a kisgyereknek, orsót az asszonynak, agyaggyöngy koszorút,, dentáliumkagylót a hajadonnak. E tárgyakat nézve, ezernyi kérdés repül az élő ajkán. Mi tétette az elmúló test mellé iaz Élet tárgyait? És miért?... Az állat elpusztul. Mikor végsőt vonaglik s a párja ösztönösen nyalja, nem búcsúzik a földtől. Nem épít síri házat. Nem keresi kicsinyje, párja fekhelyét. Emlékjelet magának nem rakat. Odaadja testét, páráját a földnek és nyom nélkül enyészik el! Miért más az ember? Mi az, ami az elmúlás ellen benne küzd? Ki az, ki megmbndta az ősnek, hogy a földi élet vándorállomás csupán s azon túl más íéíet virul? A koponyák beesett.szemgödrei miért tekintenek napkelet felé? Mért nézik szüntelen az égő

:, fénylő tűzg.'olyót?! Mért van mellettük az áldozati tál? Lábuknál mért porlik a mécses, amelyből egykor láng csapott elő s kígyózó füstje napkeletre szállt?!... Miért?! Sírok vannak szanaszét a mélyben, melyekben gyermek porlik až anya ölén. Csontkarja ölelésre hajlik s a kicsiny csontfej ott nyugszik a porló szív fölött. Sírok vannak szanaszét a mélyben, melyekbén egymás mellett, egymásra borulva enyészik ősi pár. Sírok vannak

1, melyekben csupa kis csontváz pihen. És sírok vannak, melyekben a legyőzött a győztes lábánál hever! Miért?!... Mért mások az ember sírjai az állaténál? És a felelet készen íáll. A feleletet megadják az ős-jelek maguk. Ki nem veszi észre, hogy a porló állat-testen kívül van még valami, ami tiltakozik az elmúlás ellen? Ki nem látja e tiltakozásban a primitiv ember kialakult erős hitét a túlvilágban, hol szebbek az erdők, nagyobbak a vadak, tűzőbb a Inap, boldogabb az élet... és örök! Ki nem látja a fejledező vallás fölemelő, megnyugtató, m'isztikusi nyomát?! 1 — 118 —