Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)

Ősrégészeti vonatkozások a Felvidéken

A m a g d a I é n i-emelet nevét a délfranciaországi La Madeleinebarlangtól nyerte. Ez a kultura annyira szoros érintkezésben áll az aurignaciennel, hogy gyakran alig lehet megállapítani, hogy emlékei; voltaképen melyikhez is tartoznak. A posztglaciális időnek ebben a kissé hidegebb szakában, az ember barlanglakó. Vadász, halász. Ezt igazolják e foglalkozások körébe eső tárgyainak

1 nagy sokasága és változatossága. Kőeszközei az előző időkéhez képest szegényes formájúak. Leginkább valamely nagyobb kőmagról lepattintott kova, obszidián, szilánkolatlan pengék, melyeket valószínűleg csonteszközök faragására és sziklarajzok karcolására használtak. De annál fejlettebb e kor csontkulturája. Csonteszközeiket főleg' a bőségben levő rénszarvas agancsból formálták. Ezek leginkább fokkal ellátott varrótűk, árak, lándzsahegyek, faragott szigonyok', hajító pálcák és kizárólag rénszarvas agancsból formált, karcdísszel ellátott! úgynevezett kommandópálcák, melyek a va'lásos élet szolgálatában, állhattak. A magdaíéni típus legtökéletesebben Franciaországbari van kifejlődve, hol eddig e korból körülbelül 500 telep ismeretes. A spanyol magdaíéni lelőhelyek közül leghíresebb a Castiilo-barlang, Svájcban a schwizerbildi és kessíerlochi, mely útóbbiban lapos csontokra vésett rendkívül szép állatkarcokat találtak. Emberi vázrész e kor kulturrétegébői kevés került ki. Legismertebbek e tekintetben a franciaországi madéleinei, duruthyi és laugerier-bassei barlangok csontleletei. A magdaíéni emelettel lezárul a több százezer évig tartott jégilletve őskor, hogy ezzel tért engedjen a következő nagy geologiai időnek, az a I I u v i u m n a k, másként holocénnek és ebben a napjainkig

1 tartó kulturkorszakok egymásutánjának, a neolit, réz, vas és acélkornak. i , A magyar és ebben elsősorban a felvidéki p a I e o I i t i k u m! megértése céljából tartottuk szükségesnek a jégkor emberéről, kultúrájáról, az eddig

1 ismert adatok alapján vázlatosan megemlékezni, hogy a 'következendőkben könyvünk kiszabott terjedelméhez mérten szólhassunk a magyar paleolit koráról és ebben azokról az eredményekről, melyeket az úttörőkön kívül döntő mértékben K adic Ottokár, H i [I I e b r a n d Jenő és Kormos Tivadar fáradhatatlan tudományos kutatásainak, publikációinak köszönhetünk. A paleo'it-ember magyarföldi létezése éppen úgy mint külföfdön, sokáig hevesen vitatott kérdése volt a tudománynak. Mikor Bél Mátyás egy 1872-ben megjelent könyvében először adott hírt a liptómetgyei d e m é n y f a l'v i-baríangban lelt állatcsontokról, általános volt a vélemény, hogy azok egy regebeli sárkány maradványai. 1868-bani Koch Antal a csohánkaí, és solymári barlangokat kutatta át> majd Vécsey János, Kubinyi Ferenc, Krenner József az ajnácskői-, 1871-ben Themák Ede az igricii-, 1872-ben Majláth Béla, 1876-ban Loczy Lajos a liptómegyei baráthegyi csontbarlangokat kutatták át, az ősállat fosszíliák közt keresve a jégkorszaki ember nyomát. Ez a kutatás a televény-, kemény travertinréteg- és diluviális kőgörgeteg alatti sárga kavicsos homokból rendkívül értékes anyagot hozott felszínre. A magyar föld'ön az elsőemberi maradványok ezek, melyek mammutfogtöredé.kek, kovakő szilánkok kíséretében kerültek ki évszázezres síri ágyukból. A felet Európa-szerte nagy feltűnést, — 109 — .1