Szeghalmy Gyula: Felvidék (Budapest, Magyar Városok Monográfiája Kiadóhivatala, 1940)
A Felvidék érdekesebb barlangjai és szurdokvölgyei
Szád'eiői völgyet, A völgy déli nyílásánál egy parányi, alig; háromszáz lelket számláló falu népe küzködik a jelentékeny részben, karsztszerűen kopár, mostoha határral. A vándor alig hagyja el a községet és lép a patak szurdokába, egyszerre hatalmas, meredek mészfalak, kőfolyások, zúgók, sellők "tömkelegébe kerül". A szürke mészkő itt nem mutatja a megszokott réteges szerkezetet. Tömör, de harántos repedésekkel telt, melyekben hitvány léggyökereket eregető bokrok tengődnek. A tulajdónképeni szurdok hossza három és félkiJométer. Nagy W alakot ír le, de ha ez ív húrját Szádélő és a vele egy magasság banálló tornai várromok között megmérjük, a patak tényleges hosszát tél kilométerrel rövidebbnek találjuk. A szurdok mészsziklái csaknem íalmeredékségűek s a völgytalpból három-négyszáz méter magasságba emelkednek. A sziklafalak itt-ott úgy összeszűkülnek, hogy a magasba tekintő, taz égboltjából csak keskeny szälagot l,át, mely úgy hat a szemlélőre,: mintha hosszú, ablaknélküli, felsővilágítású sziklabörtönben járna. A patak vize csevegve bukdácsol át a mohos sziklatömbökön. Másutt mély körkörös 'dö bőrökét váj a falak alá. Egyik helyt keskeny, hosszú,; sírna felületű tükörnek látszik, 'másutt, különösen nagyobb esőzések! után egyik zúgó esés után a másikat formálja és széteső vízparányaival szivárványhíd'at épít az esés fölé. A szurdok első feltűnőbb [alakja a Cukorsü ve g. Egy a völgy talpa fölé 400 méternyire emelkedő gigászi torony, mely ha csupasz csúcsára rásüt a nap, fehérvörösen izzó óriásnak látszik. Repedéseiben) csenevész bokrok és a mészsziklát kedvelő növények' élnek. A bokrok,; noha nem természetük, kényszerűségükben hosszú léggyökereket-eregetnek a repedések felé, hogy az azokban összegyülemlett poroóil, növényi korhac'ékbóí táp'áíkozzanak. Amint a kőtolyásokra települt növényzetet vizsgáljuk, egy helyen az ősi vegeíáció itt fedett, végpusztulásnak indult egyedet, a girbe-görbé, bokorrá korcsosult tiszai fa örökzöldjét találjuk, amint árnyékában ott gondozgatja a mediterrán! flóra egyik ékességét, az ezüstfehér levelű, összenőtt fürtösvirágú szirtarany rikítósárga virágait. . (. Ez a -fölfedezés egy-két percre elfeledteti yelünk, hogy voltaképen még elején járunk á szurdoknak és botanizálmi késztet. Hálás terület ez, mert kis darabon itt találjuk' a mészflóra minden érdekesebb képviselőjét. A szikladüdbrokon ott ülnék a kőrontó vaskoslevelű, kövirózsához hasonlító csomói. Amint letépünk egyet a sziklafalról, meglepődve látjuk, hogy a növényke helyén gyűszűnyi mélyedés van a sziklában, gyökerei pedig mint a pókháló sugarasan szétágazó szálai, a kövek repedéseibe furakodtak. A parányi gyökerek így repesztgetik lassan, észrevétlenül a kemény követ. így csinálnak útat a víznek, porlasztó fagynak s a tőlevelekből kiváló szénsavas mész így marja ki a gyűszűnyi mélyedéseket, hogy évezredek hosszú, de biztost munkájával segítsenek szétporlasztani a sziklákat és ékként kiszélesíteni az egyre alábbszálló patak medrét. A kőfolyások elmállott, televénnyé alakult foltjaiban a havas-i alji növényzet érdekes képviselői virítanak. Itt emelgeti pompás fejét a sisakvirág; a fehér-sárga virágú sziklagyöngy, s a bódító illatúi igyököirike. A patak partjain a kígyó szájúi s az erre lakó nép; áltat vi— 100 — .1
