Bányai Pál: Felsőgaram

Nem is a munkát szerette. A halott munkából kiérezte az embert, akit eddig a munka miatt nem tudott meglátni. Eddig is sok kérdésre felelt meg a sztrájk, de most az utolsó kérdésre is megadta a választ. Mosolygott Jano. Megtalálta az embert. Szerette az embert. Mert felismerte, hogy tévedett akkor, amikor azt hitte, hogy a fatörzs, a munka végtelen. Hazugság volt, amit az anyja tejével, ia pap, tanító, jegyző, csendőr szavával szívott magába. Hazugság volt az az egész élettartalom, amit egy már elmúlt élettől kapott. Szolgának nevelték, nem akarták, hogy cgyenesjárású szabad ember legyen belőle. Megkövetelték, hogy minden nap hálát rebegjen az Istenhez, mert mindennapi kenyerét megkapta tőle, megkövetelték, hogy hálát rebegjen az emberhez, aki eljuttatta hozzá a mindennapi kenyeret. Kenyér! Ezért reszketett, ezért dolgozott, ezért volt bátor és ezért volt gyáva. És amikor kiesett a kenyér az életéből, amiikor munkanélküli lett, akkor szerencsétlenül, céltalanul katlódott, sorvadt,, pusztult. Nem igaz! Nem a fatörzs, nem a munka, nem a kenyér végtelen! Csak az ember az! Az ember, aki szenved, aki hitét elveszíti, aki sodródik, de mindenen túl a jobb, szebb, tisztább élet után vágyódik. 98