Bányai Pál: Felsőgaram

III

. A csendőrök le akarták tartóztatni a sztrájkbizottságot, a sztrájkbizottságot a föld nyelte el. Ravaszul mosolyogtak a sztrájkolok. Mesterek sztrájktörőket toboroztak. Két toborzőra ismeretlen tettesek sötétben zsákot húztak, vénesre verték őket. A csendőrök hiába szaglálóztak. Ravaszul mosolyogtak a sztrájkolok. A falu azért tovább élte a maga életét. A legények eldicsekedtek, hogy magához engedte őket Bojkoné. Folyt a pletyka. Borjak, malacok, gyereik születtek. Veszekedtek, verekedtek, csaltaki és hazudtiak, jók voltak és rosszak az emberek. Békésen dolgoztak, a parasztok földjükön. A sztrájk azonban keményen összetartotta a falut, akár holmi óriási abroncs. Mintha új szeme nőtt volna Janónak a sztrájk alatt. A világ, amely eddig elrendezetlenndk látszott, egyszeriben elrendeződött. Közeple lett. Közepén már nemcsak jómaga állott és családja. Liszt, zsír, kenyér, szalonna, krumpli, ruha, gyerekmosoly, asszony nevetés. A kérdésekre, amikre ideáig nem kapott választ, feleletet kapott. Nem az erdőtől, nem a fáktól, nem a földtől, nem a munkától, hanem attól a mozgástól, amely magával ragadta és vitte előre: új embert. Már nem volt némaság körülötte, már megint zsongott minden. Elvtársak. Jóízű volt a szó nagyon.