Bányai Pál: Felsőgaram

Elvesztett sztrájk. Munkanélküliség. Az éhes gyereknek olyan mély a szeme, akár a halálnaik. Pislákolt a máglya. „El az ásó—

ó—ót!" „Mert egy kis földje van, büdös vakondok, már nem mer sztrájkolni!" „Verjétek be a fejét!" Tétovázva tették le ásójukat az emberiek. „Mit érünk vele, ha csak mi sztrájköluník, a többi szakaszon még folyik a munkja." „Igaza van. Gyerünk végig iaz egész vonalon, csak úgv győzhetünk, ha mindenki sztrájkol." Fehéren, egyenesen szállott az égnek a máglya füstje, mintha tiszta jó áldozat lett volna. Jano odaugrott egy csilléhez, irtó erővel feldöntötte „Nem vagyunk rongy emberek!" Sorra döntötte fel a csilléket. „Bestiák!" Valami vad örömöt érzett. Élünk! Élünk! Szép a világ, madarak fütyörésznek, nap süt, ember az ember. Legyőzve, leterítve feküdnek a csillék, eltaposott ellenségek. Mások is döntötték a csilléket. „Hó—rukk ..." Valaki hatalmas kalapáccsal nekiment egy földkotró gépnek. A gép az ellenség. Irtó erejével száz embert pótol. A gépek miatt van munkanélküliség, éhség, könny. Hasonlatos volt a munkás, őséhez, jaki száz évvel azelőtt ugyanazt tette. Ludd generális. „Ne bántsd a gépet!" 88