Bányai Pál: Felsőgaram

Elrántották a munkást a géptől. „Erisszetek!" Mert elvették a kalapácsot a kezéből, a körmével ment neki újból a gépnek. A foga csikorgott esztelen dühében. Erő, hit, gyengeség, hitetlenség, vadság és szelídség, szomorúság és öröm kavargott az emberek lelkében. Egyetlen nagy kavarodás volt a tér. A felszabaduló erők hatalmas tánca. Mindez csak pillanatokig tartott. Aztán elkiáltotta magát a ragyásarcú ember: „Előre—e—e*—

e ..." Összeállt a tömeg. Nem kellett rendezni, mindenki magától találta meg a helyét. Hatszáz ember. Fekete sereg. Katonaság. Elindult. Egy-kettő. Egy-kettő. Aleretelt a tömeg. Kopogtak a csizmák, kopogtak a bakancsok, megfeszültek a kemény férfiizmok. A föld felelt a lábak dobbanására. Egy-kettő. Egy-kettő. Amerre elhaladt a tömeg, ásók hullottak ki a kezekből. Nőtt a tömeg, megnőtt, megdagadt fenyegetően hata.lma.sria. Olyan volt, mint egy igéret, mint egy fenyegetés. A levegő felelt a lábak dobbanására. Egy-kettő. Egy-kettő. Az alagútban fúrógép dolgozott. Gumicsizmás emberek állottak térdig vízben, meztelen testükből poklok forrósága fakasztott izzadtságot, fekete nagykezű ördögök. Behallatszott hozzájuk: „Sztrá—á—ájk!' 89