Bányai Pál: Felsőgaram

„Nincsen, eszünk, gyomrunk van csak! Kevés a két korona—a—a.. „Várjanak itt, betelefonálok a vezető mérnök úrnak" Bement a mérnök az irodába. Zsongott a tömeg, de várt türelmesen. Hatalmas tenyerek veregették a ragyásarcú hátát. „Testvér, mégis csak legény vagy a talpadon." Mosolygott a ragyásarcú. A mesterek félénken bújtak össze, akár a mezei barmok, ha vihart éreznek a levegőben. Valaki feléjük kiáltotta: „No ne féljenek, kikapnak az asszonyoktól, ha mindjárt a hét elején tiszta ruhát kérnek." Nyerítve röhögött a tömegAztán kijött a mérnök, de még mielőtt kinyitotta volna a száját, rnár tudták, hogy hiába telefonált és most mintha valami láthatatlan erő előrelökte volna a tömeget, hatalmasan nekilendült. „Sztrá—

á—áj.k!" Hirtelen csend lett. Az emberek megtorpantak, mint a tüzes lovak, ha váratlan akadály elé érnek. Sztrájk. Hatalmas súlya volt a szónak. Földalatti fekete tárrákban született, füstös levegőtlen gyári termekben, bábeli építkezések fehérszeplős deszkaállványain: tiszta virág az emberi nyomorúság szemétdombján. Sokan azt hitték, hogy elegendő lesz, ha megijesztik a mérnököt, harc nélkül, magától repül a sült galamb, régi akkord a szájukba. Visszasomfordáltak munkahelyükre, félszegen kezükbe vették ásójukat. 87