Bányai Pál: Felsőgaram

Nemsokára mindenki verekedett az ivóban. Csak a ragyásarci nem. Oldalt állott, úgy nézte közömbösen, megvetően, hogyan liesz az embereknek állatarcuk. 1 i „Barmclk! Szeretkeznek, esznek, isznak, venejkszendk és nem bánják, ha szíjat hasítanak a hátukból." Aztán valaki, aki már a földön feküdt, elrántotta lábánál fogva, elesett, megharapta ia nyelvét, olyan rettenetes düh fogta el, hogy öklével ütni kezdte a fejét annak, aki elrántotta. „Kutya—a—a..." Jómaga is olyan lett, akár a többi. Még nehezebb lett a levegő az ivóban. Lihegéstől. Izzadtságtól. Esztelen haragtól. A csapláros megpróbálta elválasztani a verekedőket egymástól, de mihaszna volt belőle, csak a fejére kapott egy párat. A verekedés alján ott pislogott a kérdés: Mi lesz holnap? „Ja—áj!" Egy legénv feküdt a földön, piros vére folyt egy bicskaszúrástól. Nyögött a legény. A vér láttán kijózanodtak a verekedők. Abbahagyták a csatát. Körülvették a legényt. Valaki pókhálót kerített elő valahonnét, másvalaki emberi vizet csurgatott a pókhálóra. Aztán rátették a legény sebére. Ősi szer volt ez. Kemény életük van az embereknek az erdők alján. Sápadt volt még a legény, a feje is szédült, de azért résztvett a nagy ivás folytatásában. Hajnal felé Jano és a legény, akivel összeverekedett, egymást átölelve botorkáltak haza. Rekedt hangon énekeltek. Emberszemű tehenek bámulták meg őket, amint ballagták a pásztorgyerek előtt a jóizű legelőre. 83