Bányai Pál: Felsőgaram

Csengtek a poharak, mások is ittak. Időről-időre kiment valaki, hogy kihányja vagy kicsurrantsa magát. Valaki danolni kezdett. Szőke leányról, hűtlen szeretőről. Csodát csinált a sör. Kivirult a jókedv Janóban. „Tojni a világra, lesz ahogy lesz!" Csodás tó a részegség. Aki benne megfürdik, mindjárt másnak látja a világot. Aki gylenge volt, erőssé válik. Aki halk volt, annak nagyranő a hangja, aki gyáva, oroszlánok erejét érzi magában. „Ihajtyuhaj!" Felugrott Jano, elkiáltotta magát: „Ezt csinálja valaki utánam?!" A fogai közé vette a sörös üveget és anélkül, hogy kezével segítené, hátrahajtott fejjel kiitta tartalmát egy hajtásra. A nyaka csutkája fel és alá járt. A részegek bárgyú arca felfrissült. Mindenki megpróbálta, hogy utána csinálja a művészetet. De csak egy fiatal legénynek sikerült. Hitetlenkedve meredt rá Jano. Nagyon mag volt sértve. Tántorgó léptekkel a legényhez lépett, nagy erős mutatóujjával nagyokjat bökött a mellébe. „Nem igaz, csaltál —" „Mit, hogy én ?" A legény egy sörösüveggel Jano feje felé sújtott. Véres lett Jano arca. Birokra kapott a két ember. Hatalmas volt a legény, olyan nyaka volt, akár a bikának, nem birt vele olyan könnyen Jano. „Én vagyok medve Piviár!" Már a földön volt a legény, amikor pajtásai segítségére siettek. 82