Bányai Pál: Felsőgaram

Mintha gúnyból lettek volna itten. Nem gúny az talán, ha előbb elveszik az erdő szépségét, mert csak úgy szép az erdő, ha az embert szolgálja, aztán farizeus módra fácskákat ültetnek el banne, hogy újból szép, újból sűrű legyen ? Minek ? Pusztították volna el inkább, gyújtották volna meg mind a négy sarkán, hogy az egekig vert volna a lángja, fekete áldozat pogány Istennek! Rettenetes haragot érzett, vad pusztítási düh fog' ta el. Taposta, tépte a fácskákat. „Nem kell, hogy megnőjjetek, meghalt már az erdő!" Kiterítve hevertek a fácskák, megannyi apró gyerekhulla. Ragadós volt a fácskák fiatal nedvétől Jano keze, úgy érezte, mintha v é nes lett volna. „Gyilko—

o—

os!" — kiáltotta az erdő, a fák águkkal feléje, mutattak. Szomorúan elindult hazafelé. Fájt neki az esztelen tett, amit az elébb [elkövetett, hisz ru^im a fácskák a bűnösök, sem az erdő. Másra gondolt, amikor a fácskákat 'kitépte, másnak szólt a harag, amelylyel azokat illette. Kikerülte a napban sárgán lobogó mezőket, a kék patakot, mások örömét. „Mi lesz holnap?" Mintha mindenfelől ezt a kérdést hallotta volna. 79