Bányai Pál: Felsőgaram

A sok hang színesen egybefonódott a nyárral. A vasárnap délután danolt a mezők felett. Az élet danolt. Az öröm. Élünk! Élünk! Mintha holmi átláthatatlan fátyol borult volna a mindennap gondjaira. Jano elnézte a fürdőzőket. Szeriette volna, ha beléje is átment volna egy kevés örömükből. Mily jó fiatalnak lenni, örülni tudni, mily jó gondtalannak lenni, nevetni tudni. Hisz oly szép a világ. Szép a világ? Nyolcszor ötven: négy korona. Az erdők felé vette útját Jano. Erdő. Fák. Gyermekkora szakállas apói. Közöttük bujkált, emberke. Közöttük járkált, legényke,. Közöttük lesett riadtszemű őzre. Közöttük ismerte meg Katka szerelmét. Játékot, örömöt, izgalmat, szerelmet, munkát adott az erdő. Jó erdő. Dús erdő. Jaj jaj, meghalt az erdő! Irtáson állott Jano. Vörös volt az irtás, akár a ravasz rőka szőre. Facsemeték nőttek az irtáson. Tavaly ültették el őket, hogy majd évek múlva megint bozontos legyen az erdő, ne látsszék meg rajta az emberek marása. Olyanok voltak a zsenge fácskák, akár az apró gyerekecskék. Mintha hangjukat hallotta volna Jano. Vékony, megható gyerekhangjukat. „Kicsinyek vagyunk, gyengék vagyunk, de ránksüt a napocska, mosdat az esőcske... Kicsi fából nagy fa lesz." Nézte Jano a fácskákat. „Hát ezeket minek ültették ide?" 78