Bányai Pál: Felsőgaram
linkára, hogy a rossz kórság rohasztianá el az urakat! Reggelre- olyan tele volt, mint a felhő, még az alsóját is berondította, moshattam egész délelőtt. Legalább betartaná, amit igért..." „Az enyém meg megfogadta, hogy ntem fog többet cigarettázni." „Hisz fogadkozni tudnak, aztán mégis csak mi vagyunk, akik mindent megvonunk a szánktól, hogy csak nekik jusson." „Se ital, se cigaretta, ugyan mi élvezete lesz ezentúl a férfiaknak ?!" „Majd minket fognak gyakrabban használni... Csődörök!" „Az én férjem azt mondta, hogy az Istennek sem fog két koronáért dolgozni!" Elhallgattak az asszonyok. Fiatalok voltak, arcuk mégis öreg volt ebben a pillanatban. Jano minden szavukat hallotta. Egyik-másik aszszonyra rá is ismert a hangjáról. Ismerte őket még leánykorukból, talán el is bolondozott akkor velük. Akkoriban még vígak voltaik, tudtak nevetni, gondtalanul örülni életüknek. Férjhez mentek. Az élet beléjük kapaszkodott, akár holmi nyűgös gyerek anyja szoknyájába, nem tudtak immár mozogni tőle. Most itt állottak, szidták a férfiakat, belül pedig tele voltak szeretettel és önfeláldozással. Asszonyok, szeretők, kotlós anyák. Még sosem érezte át ennyire Jano az asszonysorsot. Amikor Katka bejött, hálásan megsimogatta az arcát. Aztán elaludt. Álmában csillék mentek keresztül a mellén, a csilléknek emberarca volt. Az 76