Bányai Pál: Felsőgaram

„Az én fiam jó, az én fiamnak nem kell idegen asszony ..— mondogatta számtalanszor. Bojkoné lassan, vontatott léptekkel bement a házba. „Miért bántanak engem, hisz szerencsétlen vagyok?!" Katkát asszonyok kisérték a szobába. Támogatták. Simogatták. Vigasztalták bársonyos szavakkal. Néhány asszony még sokáig kint maradt a házak előtt. Nyelvük gonoszul pergett. Arcuk olyan friss volt, mint nagy nyári melegben fürdés után. Ebédethozó asszonyok elmondták férjüknek, mi történt. Elterjedt a hír a munkán. Egyik-másik társa megcsipkedte Janót szóval. Amikor hazajött este, senkihez sem volt szava. Vacsora után mindjárt lefeküdt. Sajnálta az asszonyt. Éjszakánként, mintha asszonysírást hallott volna. Fekete bárány lett Bojkoné a fehér bárányok 'közepette. Nem minthogyha valami különösképen erkölcsös lett volna a falu. Szabad volt a falu éjszakája, akár ja pányvanélküli csikó a legelőn. Szabad és vad. Csak a vér törvényét ismerte. A leányok és özvegyek azt tehették, amit akartak. Pletykáltak róluíkl is, mert a pletyka kenyere az asszonynépnek, de nem Vetették meg őket, sem nem közösítették ki maguk közül. Az erdők alján emberi dolog a szerelem, még akkor is, ha nem a pap adott rá engedélyt. E)e az aszszony, akinek férje van, legyen szent, idegien férfi ne nyúlhasson hozzá! Dolgoznak a férfiak, küzködnek, hogy kenyeret adhassanak asszonynak, gyereknek. És az asszony ennek fejében szüljön és tartsa ölét tisztán.