Bányai Pál: Felsőgaram

„Jajjaj, miért láttál meg engem azon az éjszakán fehéren feküdni?! Jaj jaj, bár lett volna akikor fehér ingem fehér halotti szemfiedőm!" Rázkódott teste a zokogástól. Jano a palánknál állott. Egyik lábát már átvetette, amikor eszébe jutott, hogy nemcsak Katka előtt, hanem a másik asszony előtt is bűnös és Bojko Matyó előtt is, aki valahol idegenben birkózik a sorssal. Bűn. Mi az? Bűn lehet az, amit a Vér parancsol? Eddig mindég csak a vére szava után ment. Most is. És mennyi fájdalmat okozott vele. Valahogy megértette, hogy a vér szavánál erősebb parancs is létezik. Sose tegyen olyasmit az ember, amivel embertársának fájdalmat okoz. De hogyan? Amikor a vér olyan erős. Átugrotta a palánkot. Katka még mindég a gyereket ringatta, nem is vette észre, hogy már rég alszik, álmában mosolyog. Odalépett Jano Katkához. „Hát megbolondultam egy kicsit... Azért ne haragudj rám asszony. Többször már nem megyek el hozzá!" Kivette a gyereket Katka kezéből, lefektette. Aztán betakarta Katkát és fogta a kezét, amíg el nem aludt. 63