Bányai Pál: Felsőgaram

Megint dolgozott Jano, de nem érzett olyan örömöket, mint amikor szagos fatörzsek voltak a keze alatt, gatter csattogtatta a fogát mellette. Fájt a visszaemlékezés. Telekányta az egyik csillét földdel, de már ott állt helyében a másik, tizedik, századik. Birkózott velüik. Egyiket letűrte, sokat letűrt, de estére, mire munkáját befejezte, belőle az erő már kiszállt, a csillesereg pedig, glédábaszedett szörnyetegcsorda, ott állt pihenten, legyőzetlenül. Dolgoznia kellett a megszakadásig, mert kegyetlenül hajtották a mesterek a csillék tempóját. Néha olyan düh fogta el, hogy teste villámgyorsan mozgott, telehányta a csillét földdel, még mielőtt a következő a helyére gurulhatott volna. Lihegve egy kevés győzelemérzettel eltelve, pihenhetett ilyenkor néhány pillanatig. Fürge fekete szemre, volt a mesternek, mindent meglátott. Egyszer azt mondta a többi munkásnak: „Piviárról vegyenek maguknak példát, az nem panaszkodik, hogy túlgyors a tempó." Elment a kedve Janónak a csillékkel való versengéstől. „Hogyisne, hogy majd miattam hajcsárolják a többit!" A föld szagát szerette, remegő orrcimpákkal szívta magá.ba. Olyan nehéz szaga volt ;a földnek, akár az asszonyok hónaljának nyáron. Ásója nyomán piros, barna, kék, fehér, fekete kövek kerültek felszínre a föld belsejéből. Sima és lyukacsos, kerek és szögletes kövek. Néha kövecskéket vitt haza leánykáinak Jano. 50