Bányai Pál: Felsőgaram

Valamelyik este, amikor a fiával játszott, nagy bozontos fejét bele-beLetúrta kicsiny kis hasába, hirtelen csak felkapta a fejét Piviár Gábor. „Te asszony, erdőszaga van ennek a gyereknek .. Kinevette felesége: „Bolond vagy te ember, pelerikaszagú csak a drágám." Amikor nagyobbacska lett Jano, apja néha magával vitte az erdőbe- Mialatt dolgozott, Jano laz erdő mohás talajával játszott, kapdosott napsugarak után kicsiny ujjaival kölyökmacska módjára, ma.ga elé pisilt és egy fadarabkával gyermeki ábrákat rajzolt a vizébe. Néha felfigyelt, hallgatódzott, úgy tünt fel neki, mintha nem is erdő, hanem holmi hatalmas víz zúgna körülötte. Munkaszünetiekben ölébe vette apja: hallgatta Jano a. favágók bes'zédjét. Szavuk lassú volt és súlyos. Mintha nem is hangok, hanem megannyi lassúröptű fekete madár hagyná el szájukat. Később már egyedül csatangolt Jano az erdőben. Megismerte minden szagát, zaját, ezer arcát. Elaludt fái alatt, álmodott törpékről, óriásokról. Vívott benne nagy csatákat pajtásaival. Szerette az erdőt. Egy nap felült apjia a vonatra. Vele együtt más apák is felültek. Asszonyok sírtalk. „Kitört a háború, hogy verné meg az Isten azt is, aki kitalálta ostornak!" — mondta Jano anyja. Valami rossz lehetett a háború, úgy gondolta Jano, mert anyja, meg más asszonyok is, alig hogy rákerült a beszéd, sírni kezdtek. Máskor is látta már sírni anyját Jano, de most úgy tünt fel neiki, mintha könnyei nehezebbek lettek volna, mintha ne4