Bányai Pál: Felsőgaram

héz szürke kavicsok hullottak volna ki szeméből, kis szive összeszorult, ha anyját így sírni látta Egyszer azt mondta neki: „Ne sírjon mamka, ha nagy leszek, megverem ám a háborút." Már majdnem megfeledkezett apjáról, arcából csak a bajuszára emlékezett, lamikor egy n,ap megint csak otthon volt. Karja fehér kötésben, arca csontos volt és fáradt. Megsimogatta Jano apja .arcát. Hirtelen ijedten visszahúzta a kezét, keservesen sírni kezdett. „Jaj, olyan hideg apka arca, mint Szlivka nénié, amikor a koporsóban feküdt.. „Hallgass, hallgass!" — betapiasztotta a száját, ütni kezdtp Jano lanyja. Elhúzta Piviár Gábor a fiát felesége kezei közül, simogatta, simogatta. Arra gondolt, hogy megérezte a gyerek a halál szelét rajta. Csak tíz napig volt otthon Piviár Gábor, azután megint elment. Egyszer csak hazajött végleg. Aznap olyan friss volt az asszonyok arca, mintha megfiatalodtak volna. Csoportokban állottnak a falu uccáin, nevetgéltek. Néha egyik-másik, kissé hitetlenkedve azt mondta: „Vége a háborúnak." A hazakerült katonák is csoportokban állottak. Szivükben még ott volt a hjalál emléke, de szemük már az erdők és a földek fjeié nézett. Szelid volt a szemük, akár a falusi teheneké. Még okkor sem gyulladtak haragra, amikor megállt előttük egy özvegyasszony és ég felé emelt karokkal azt kiabálja: 5