Bányai Pál: Felsőgaram

„Hát azt hitted te, hogy én elhittem néked azt a mesét, amit a,kkor mondtál, amikor kihallgattalak ?" Mosolygott Jano. „Tudtam én azt, hogy nem hitte, komisszárius' ár." „Ravasz egy fajta/' — gondolta magáb;an a komisszárius, amikor már kiment Jano. Amikor csak tehette, lesre járt Jano. Nagyszerűen ismerte az erdei vadak fortélyait. Sosem tért haza üres kézzel. Sokféle módon tudta elkésziteni Piviárné a vadhúst, szerette is nagyon, mégis néha intette Janót: „Fiam hagyd abba, bajba kerülsz." De Jano csak nevetett. Kemény fákkal, dolgoznak az emberek az erdők alján. Lelkük is megkeményedik: nem ismerik a csendes kérődzést, az arany középutakat. Jók és rosszak egyidőben. Jano nem volt rosszabb, csak nagyobb, erősebb volt társainál. Szeretett. Kocsmízotfc. Verekedett. Erdőbe járt vadra lesni. Minden ok nélkül, csak úgy fiatalos erőből nagyokat kurjongatott. Eszébe sem jutott, hogy talán másként is lehet élni. De csak ritkán jött rá a bolond óra. Alapjában véve józanul élt. Keresetét anyjának adta. Nagyon elhagyottnak, fölöslegesnek érezte magát néha Piviárné. Felnőttek a gyerekek, nem volt már szükségük az anyai óvásra. Kisebbik leányával alig váltott szót, haragudott reá favágó szeretője miatt. „Csak menj hozzá, majd sírhatsz azután, ha ráesik egy fa," — mondogatta. Nagyobbik leánya úri szokásokat vett fel a zsidó kocsmárosnál. Ha néhanapján haziajöt" látogatóba, 13