Bányai Pál: Felsőgaram

várt a vadra. Maga is v,a.d. Ily,énkor emberek Lettek a fák és beszéltek hozzá. Öreg, nagyon öreg, bölcs emberiek. Hirtelen nesz ütötte mag a fülét, meglátta az őz vöröse^ testét a homályban. Bummmmm... Sokáig visszhangzott az erdő a fegyverdörrenéstől. Sok volt a vadorzó a faluban. Az erdő levegője csinált vadászokat az emberekből. A törvény vadorzókat nevelt belőlük. Vadorzókat. Titokban lopakodókat. Az erdőőrök nem igen mertek szembeszállni velük, mert már kétízben megtörtént, hogy a túlbuzgó erdőőrre rágyújtották házát. A csendőrök jobban vigyáztak. Rajtakapták Janót, amint őzet vitt a hátán a sötétben. Fegyver már nem volt nála, elásta még idejében. Amikor ott állott Jano a rendőrkomissZárius előtt, a breznói kerületi hivatalban, azt mondta: „Hát mentem az úton, egyszerre csak lépéseket hallok a sötétben, elbújtam egy fa mögé, onnét lestem, ugyan ki lehet az. Akkor láttam, hogy valaki őzjet cipel. Rászóltam: fel a kezekkel! Megijedt az ember, ledobta az őzet, elfutott... Én meg felvettem az őzet. így bukkantak rám a csendőr ura,k... Dehogy járok én kérem orvvadászatra..." Két hétre ítélte a komisszárius Jianot. Le; is ülte azon nyomban. Amikor kiszabadult, magához hivatta őt >a komisszárius és azt mondta neki: 12