Bányai Pál: Felsőgaram

Aztán tűz jött k' a puskák vascsővéből. Csend lett. Madarak röppentek fel riadtan. Talán az emberek ijedt lelke vett fiel madárformát. Megfutott a tömeg. De az udvarokból, a házak falai mögül még mindég köveket köpködött a sötétség. Űjból megdörrentek a fegyverek. Asszonyok, gyerekek sírtak, férfiak area sápadt volt, akár a halál. Miért kemény a föld?! Miért nem puha, akár a takaró, hogy alája lehetne bújni ?! Rend! Rend! Rend! Győztek a csendőrök. Remegve, egymást átölelve állott Katka és Piviárné az ablaknál, kinéztek a sötétségbe, amely tele volt fenyegetéssel és bizonytalansággal. Amikor beszélni kezdtek a puskák, egyszerre vetett a két asszony keresztet. Ugyanevvel a mozdulattal vetettek keresztet ősanyáik is, amikor férjüket, fiukat veszély fenyegette, amikor vihar dúlt az erdőkben, megindultak a hegyek, leszakadtak a felhők, meghasadt a föld. Gyenge az ember, csak az Isten segít! És ha elnyelte a természet férjüket, fiúkat, akkor is keresztet vetettek, mert mindenben Isten újját látták. De Katkában, túl a kereszt jelén már bizonytalanul, csirájában ott volt a lázadás. Valami retteneteset érzett, amikor arra gondolt, hogy Janónak baja eshetnék. Fiatal asszony volt Kiatka, sokáig munkanélküli felesége: olyan a munkanélküliség akár az erős víz, elmossa partjait. A régi hitek partjait is alámossa. Keresztet vetett Katka, de a kereszt már nem volt mindene. 102