Bányai Pál: Felsőgaram

Aztán berontott Jano a szobába. Melle zihált, arca sápadt volt. Homloka nedves, a gyalázat verítékétől. „ Széjjel vertek! Először gumibottal, puskatussal, aztán közibénk lőttek... A mi kezünk üres volt..." Egy székre dobta le magát Jano. Sírt a keserűségtől. Piviárné felsóhajtott. „Emberek, emberek... Isten irgalmazz!" Katka lassú, csoszogó léptekkel keresztülment ia szobán. Rettenetes fáradtságot érzett. Leült ágya szélére, súlya alatt megreccsent az ágy. Aztán halkan beszélni kezdett: „Az elébb még tele voltam féltéssel miattad, de most csak haragudni tudok rád, Jano. Miért teszed ki magad veszélynek? Amikor meghallottam a puskalövéseket, megállt a szivem és csak iákkor kezdett el újból dobogni, amikor megint itt voltál nálam. Istenre gondoltam, hogy ne essék bajod, de az ördögre is gondoltam. Nem bántam, hogy sztrájkoltál, nem bántam, hogy elmentél gyűlésre, amelyet megengedtek az urak. De lám, nem engedték meg az urak a gyűlést, te mégis elmentél és az urak szolgái puskával vadásztak reád, mint a nyúlra. Gonoszak iaz urak, nyúlnak nézik az embert! Ne menj el sehová már, Jano, maradjál mellettem..." Kívülről zavaros lárma hallatszott. Valaki jajgatott. Rohanó lábak dobogtak, dobogtak. „Állj!" Lövés dörrent. Valami megkoppant a ház fafalában, zizzenés hallatszott, mintha holmi gonosz bogár repült volna keresztül a szobán. Jano arcán cso103