Bányai Pál: Fakó földek

visszaszállt belé a régi fürgeség és egyszerre csak életre kelt az asszony a fából. Ünneplőjé­ben, amelyikben a templomba járt. Még szok­nyáján a ráncokat is látni lehetett.. Aztán még­egyszer kifaragta az asszonyt. De most már hétköiznapi ruhájában, a babos kendővel a fe­jén. És ettől a munkától aztán elmúlt a szomo­rúsága. Az asszony után egy botot faragott. Az egész Passió rajta volt. Krisztus urunk kín­szenvedése gyönyörűségesen. És ezt a botot akarta tőle a taknyosi Miskó megvenni. Már más is szerette volna. Valami városi úrféle. De bizony azt mondta neki, hogy: Csináljon ma­gának az úr! . . . Kunyhója már megtelt fara­gásokkal. De senkinek sem mutatta őket. Ami a lelkéből fakadt az embernek, azt ne tegye közprédára. Hamu, az láthatta. El is nézte, ho­gyan faragcsált. Amikor aztán elkészült a munkával, felkelt Hamu a helyéről, nyújtóz­kodott, megszagolta, amit gazdája csinált és a farka ide-oda járt örömében. Hű jóisizág. Hisz senkije sem volt.'Csak faragásai, meg ez a ku­tya. A múltkor nyúlat fogott Hamu az erdő­ben. Dehogy evett volna belőle! Hazahozta, oda rakta a lábai elé, aztán a hátára ffkiidí, hogy megvakarja a hasát . . . „No, gyere vénség" Hamu odadörzsölte fejét gazdája nadrágjá­hoz. Sebó megsimogatta. „öregek vagyunk mi már mind a ketten." Mialatt keresztül-kasul járta a falut, így gondolkozott a maga életéről és így beszélt Ha­muhoz. 95

Next

/
Oldalképek
Tartalom