Bányai Pál: Fakó földek

egynéhányan ültek a kalyibák előtt. Távolról békakuruttyolás hallatszott. Miért nem jön ez a leány? Fölkelt. Bement a kalyibába. Bernit sötét volt. Csak a körvonalait vette ki Karinak. A szalmazsákon feküdt. A takarót egész a füléig húzta. „Hát te miért nem jösz ki? Megmondtam, hogy megfürdetlek és megfésülöm, a hajadat. Már egészen kihűlt a víz . . . Yárj csak, majd világot gyújtok." „Ne gyújtsa meg a lámpát." Valami volt a hangjában, ami gyanakvással töltötte el. „Mi bajod?" Leült melléje. „Miért nem besizélsz? Ettél már? A sütőben hagytam a vacsorádat. Puliszkát. . . Fölkelt, odament a sütőhöz, látta, hogy még úgy áll ott az étel, ahogy odatette. Megint viszszament és leült Kari mellé. „Beteg vagy?" És akkor Kari elmondta, hogy mi történt vele az erdőben. Dorka nyaniya az arcába ütött. „Te szajha! Olyan a véred, mint anyádé. Az is ilyen idős volt, amikor megesett. Hát ezért vigyáztam óa úgy reád?! Te szajha, szajha, szajha, sízajhaaaa!" Ütötte, ahol érte. „Jaj, nem igaz. Ne bántson." „Biztos adott valamit." „Kalácsot akart adni, meg húst, de én nem 89