Bányai Pál: Fakó földek

Meglátszott arcukon, hogy hasonló háborúságba keveredtek. Sinka folyton azt hangoztatta: „Azért is kitoltunk a pappal!" Csak éjféltájban, kissé pityókásan vetődött haza Kulifáj. Az asszony már aludt, vagy csak tetette az alvást. Szerelemmel akarta kibékíteni. Dehogy engedte magához! Visított, mintha nyúznák. „Ne visíts a mindenedet! Még azt hiszik, hogy meg akarlak gyilkolni." „Hadd higgyék! Embereeek, segítséég!" „Nem hallgatsz?!" „Azért sem hallgatok! Fuj, fuj, istentelen! Hep-hep, istentelen, istentelen ..." A két kisebbik gyerek felébredt, sírni kezdett ijedtébein. „Nézzétek csak, nézzétek, részeg az apátok, istentelen az apátok, fujfujfuj ..." Többször kiköpött egymásután. Talán az epéjét köpte ki. „Hej, azt a keserves jóistenit!" Úgy mondta ezt Kulifáj, minit holmi fohászkodást. „Még mindig nem hallgatsz el?!" — kérdezte utoljára békésen. „Nem hallgatok, azért sem hallgatok!'" „Hát akkor magadat okold a bajodért." Ütni kezdte az asszojnyt. Állati haraggal kergette keresztül a szobán, egy pillanatra sem engedte, hogy magához térjen az ütésektől. v „Ez a szá jasságodért van! Ez meg a fuj ódért! Ez meg a köpésedért! Ez meg azért, hogy azt mondtad, hogy részeg az apátok, istentelen az 68