Bányai Pál: Fakó földek

nyugalom és béke után vágyódni . . . Verjétek meg bűnös szíveteket vaskorbáccsal! óh, nézzetek reám és higyjétek el nékem, hogy az én szívem is megbocsájt néktek. Ámmmen . . . " Még 'néhány pillanatig állt, a meíle járt, mint a fújtató, aztán nehézkesen lelépett a szószékről. Minden mozdulatán látszott az irtó fáradtság. Nyomott hangulatban oszlott széjjel a nép. Egyidőre még a fiatalság is elfelejtett zsibajogjni. Pipás Kulifáj felesége lesütött szemmel haladt hazafelé. Ügy érezte, hogy mindenki őt nézte. Kulifáj hallgatagon lépegetett mellette. Nem érzett megbánást. Pedig ő volt a leginkább ellene, hogy kilépjenek az egyházból. De a pap kipellengérezte őt és társait és így csak dacot érzett. Amikor hazaértek sírni, jajveszékelni kezdett az asszony. „Jaaaj, nem élem túl ezt a szégyent! A falu szájában forgunk, mint az utolsó népek . . . Isteneeem, Isteneeem!" A férfi csittítani akarta: „Ne bomolj Éva, nem szentírás az, amit a főúr mondott.'* Meg akarta simogatni. „Ne nyúlj hozzám istentelen, mert még én is elkárhozom veled!" Hiába akarta kibékíteni, nem hajlott az aszszony a békés szóra. Ebéd után Kulifáj nagy dühösen elment a kocsmába. Nemsokára valamennyi istentelen odajöfít. 5* 67