Bányai Pál: Fakó földek

nem szenteli, gyermeküket nem tartja keresztvíz alá, halódó lelküket nem részesíti az utolsó szentség kegyében, nem engedi meg, hogy testüket befogadja utolsió nyugovásra a' temető szentelt földje . . . Magasra emelt karokkal állott. Arca fehér volt, homlokán izzadság látszott, a szeme tűzben égett. Mintha nem is a mostani kövér, hanem a régebbi harcos pap állott volna a szószéken. Egyik-másik asszony sápadtalni, hátratámaszkodva, behunyt szemmel ült a helyén. Az ördögöt látta maga előtt, szörnyűségesen vigyorgó ábrázatát, utálatos farkát, elszédült a kénbűztől, ami képzeletében az orrába szállt. Sinka felesége hirtelen hangtalanul kiesett a padból. Egy kis mozgás támadt körülötte. Felemelték, kivitték a templomból a szabadba. Nehéz volt a templom levegője, mintha bódító felhők jöttek volna ki a pap szájából. „ . . . Jaj néktek megtévedt bárányok, háromszorosan is jaj! Meghallgattátok a Sátán suttogását, megtántorodtatok, de még nem késő. Ha magatokba szálltok és bűnbánattal veritek bűnös melleteket, Isten vissza fogad benneteket kegyeibe . . . De ha nem szálltok magatokba, mondom néktek, hogy utolsóbbak lesztek a legutolsóknál! Mint a bélpoklosok fogtok támolyogni embertársaitok között. Ujjal fog mutatni mindenki reátok, mert homlokotokon fogjátok hordani Káin gyilkos jegyét ... És szívetekben kínzó nyugtalanság homol majd és amikor eljuttok odáig, hogy a halál kapuja kinyílik előttetek, hiába fogtok 66