Bányai Pál: Fakó földek

szólt kisfiának, aki csöpögő orral bámészko­dott a háta mögött: „Szaladj csak el apádért, hogy jöjjön azonnal, hogy jöjjön mindjárt, mert még megmérgez minket ez a gonosz. Jaaaj, hát most már tudom, hogy kinek a ke­zén tűnt el az én szép jércém is. Tolvaj! Bi­zony, kikiabálom az egész világban, hogy tol­vaaaj ..." Kalináné sem hagyta magát. „De most már eleget járt az a gonosz szájai Azért mert én özvegy asszony vagyok, azért még nem gyalázhat akárki. Fiha! Maga beszél, hogy tolvaj. Hát az én kukoricámat, akit ta­valy idekészítettem az udvarra, ki lopia el? Maga, meg az a sánta férje, ,az a rossz csődör, aki mióta meghalt az uram, Isteni nyugosztal­ja szegényt, nyugton nem hagy, csak hívogat folytani, hogy idegyere Kati, meg odagyere Kati, a múltkor is elkapott az úton és meg akart kisérteni. És hogy én loptam, jaj, hogy az a rossz: kórság egye ki a nyelve tövét, a ma­ga kakasa volt a hibás, majd megölte az enyé­met. És hogy az híres szép kakas volt, hisz olyat tízet mérnek egy literbe, úgy nézett ki, mint a vándor koldus." Borzasztó nagy háborúság volt a két asz­szony között. És amikor hazajött Hnojár Ferenc, most az­tán ő kapta ki részét a feleségétől. „Hogy nem szégyenled magad, te sánta csúf­ság? Én majd megszakadok a munkától, néked meg frájerosságokon jár az eszed. Igen, meg­mondom egyenesen, velem nem törődsz, en­gem akár meg is gyilkolhatnának nem kelnél 50

Next

/
Oldalképek
Tartalom