Bányai Pál: Fakó földek

Szomorúan baktatott Sosoly hazafelé. Milyen jó is lenne, ha valaki elvesztette volna pénztárcáját és ő most megtalálná! Behunyta a szemét és azt mondta magában: Ha most kinyitom a szemem, akkor pénztárcát látok ... — De akárhogy is meresztette szemét, nem látott. Szomorkodott. Fejét lehorgasztotta'. Aztán meglátott egy pintyőkét, amint színesen billegette magát az árok szélén és elnöhögte magát. „Van szardínia?" — fogadta Kari. (Sokáig gyakorolta, amíg ki tudta mondani a furcsa szót.) „Van nyavalyatörés! " „Azért ne búsulj, még istok nap van a lakodalmunkig, addigra majd csak szerzel." Aztán elmentek kergetőzni, virágot szedni, koszorút fonni, meglesni a róka-bókát, nyúl at búlat, harkályL-barkálytl, csókolózni, ölelkezni, megfiirödni, napon lustán heverészni. Szép volt az élet. Megéheztek. Hazamentek. De Dorka nyanya nem volt otthon, így hát maga Kari kezdett főzni. Sosoly folyvást zavarta. Hol csipkedte, hol simogatta. Kari kipirult arccaf, a főzőkan állal a kezében kergette el magától. „Hagyjál már békén, mer'ti akkor nem eszel!" „Béka . . . Békaaa ..." „Már megint kezded? . . ." Most aztán ő kergette Sosolyt. Nagyokat nevettek. Dorka nyjanya ezalatt cigánysorról-cigánysorra járt. Mindenütt nagy tisztelettel fogadták, mert a „varrógépes" Dorkát megillette a 178