Bányai Pál: Fakó földek

Sinkára gondolt. A kaparókés megállt a kezében és nézett maga elé. Nem is látta a kést és a krumplit, amit a kezében tartott. Milyen gonosz nyelve is van errefelé a népnek! A múltkor megállt a Kálmánéval egy kis tereferére, liát nlem azt kérdezte tőle, hogy rokona-e neki Sinka. „Miért" — kérdezte erre ő. „Hát csak azért, mert olyan sokat jár maguknál." — Csak elámult. Biztos, mások is már a szájukba vették. Dehogyisi akarja, hogy a szóbeszéd tárgyává legyen. Mégiscsak jó lenne, ha Sinka békén hagyná. De azért jól megmondta neki, amikor utoljára itt volt! De hiába mondta meg. Az? Annak lehetett beszélni. És hogy nevetett. Szép fogai vannak. Az ő urának ninicsenek ilyen fogai. Már ideje volna, hogy elmenjen ;a városba, a fogorvoshoz és legalább azt a lyukat, dtt eliil a szájában kijavíttatná. Pedig hányszor szólt már neki miatta. De ő mindig csak azt mondta, hogy: majd, majd — és esze ágába sem jutott, hogy megtegye . . . Ma talán eljön Sinka. Megint kikergeti. Ki bizony! Nem teheti meg férjének azt a szégyent, hogy megadja magát egy idegen férfinak . . . Hirtelen felugrott. Büdösség szállt az orrába. Egész megfeledkezett a rántásról ós az most odaégett. Kaparta főzőkanállal a fazék alját, de hiába, már nagyon fekete volt. Egyszerre csak, lassan folyni kezdtek a könynyek a szeméből. 173