Bányai Pál: Fakó földek

tak rájuk. A katonáknak mindig volt jó kenyerük. Adtak is az asszonyoknak és leányoknak, akik esténként a barakok körül ácsorogtak. De szerelmet kértek érte. így jutott Zubák Kata kenyérhez. „Ha akarod, eljöhetsz velem . . ." „Szégyenlem magam." Akkor diihöis

1 lett Zubák Kata és azt mondta: „Ügy beszélsz, mint egy kisasszony. Hát azt hiszed, hogy én frájeroisiságból csinálom?!" Márisa elpirult. „Mikor nékem még nem volt dolgom férfiemberrel . . Kata nem firtatta tovább a dolgot. De valamelyik nap, maga Márisa terelte erre újból a beszédet. Kata vállát vonogatta. „Csinálj, amit akarsiz!" Kétí kenyeret kapott Márisa az ártatlanságáért. Utána szomorú volt nagyon. De aztán mégis csak felvidult. Amikor látta kis testvérei fénylő, nagy szemét; mint valami szentségre, úgy néztek a kenyerekre. Legkisebbik öccse, a Jozskó, félve megérintette az egyik kenyeret. „Ugye, nem valódi?" Csak akkor ment el Márisa a katonákhoz megint, ha már nagyon-nagyon kellett a kenyér. De Zubák Katával azóta nem beszélt. Aztán arról kezdtek beszélni az emberek, hogy vége lesz a háborúnak és új király lesz. Egy délelőtt, abban a gyári teremben, amelyikben ő is dolgozott, a kövér Kovácsné egyszerre csak abbahagyta a munkáját és nagyot sikí170 i