Bányai Pál: Fakó földek

Sosoly nem felelt. Üjból kezdte a mókázást. De most már kissé sízorongva leste a hatást Kari arcán. És amikor még most sem nevetett, megsértődött és azt mondta neki: „Fogadjunk, hogy nem is tudsz nevetni. Te béka . . . Békaaa. Békaaaa ..." Röhögve elszaladt! Kari kavicsokat dobált, utána. De a következő estém megint csak odaült Sosoly Kari mellé. „Haragszol?" „Erigy a fenébe!" De azért sem ment el. Megint újból kezdte mókáit, de hiába, Kari feléje sem nézett. „Béka . . . Békaaaa . . ." így ment ez nap-nap után. Kari még adta ,a dühöset, de már várt Sosolyra és türelmetlenkedett, ha nem jött el idejében. „Hol voltál?" Valahonnét a lelke mélyéből már apró tiszta kuncogások bugyogtak elő, nemcsak akkor, amikor Sosoly mellette volt, hanem napközben is, amikor messze volt tőle. Mint a betegségre a csodálatos gyógyszer, úgy hatott reá a Sosollyal való együttlét. Aztán egy este elkacagta magát hangosan. Sosoly örömében meghempergett a csermely vizében, kimászott belőle, megrázkódott, mint a kutya és sugárban prüszkölte ki a vizet, ami a szájába került. Ezen még jobban kacagott Kari. Sosoly is tele szájjal hahotázott. Két gyerek egymásra talált. 158