Bányai Pál: Fakó földek

„De ugye nem fogod már nékem mondani, hogy: béka?" „De ugye, nem fogsz szomorkodni többé?" Most sírva fakadt Kari. „No, ne sírj." Egy éjszakán, a holdfény ezüstösre festette a csermely vizét, magához ölelte Sosoly Karit. Kari védekezett. Feltűnt előtte Bednárik Miskó torz arca, bagolyrikoltást hallott, a csermely hatalmas dörgő vízesés lett, olyan félelmet érzett, hogy a szívverésie is elállt . . . „Ne bánts. Jaj, ne bánts . . ." De aztán úgy érezte, mintha hintázná valami jó, valami meleg és megfeszült teste elernyedt. Ültek egymás mellett csendben. A holdat nézték, a csermelyt, hallgatták az éjszakát, amely énekelt, mint egy gyönyürűséges hangú madárka. Másnap kézenfogva együtt mentek virágot szedni az erdőbe. Magának is. Sosolynak is, koszorút font Kari. 159