Bányai Pál: Fakó földek
Semmi sem tudta kihozni nevető kedvéből. Még az apja, az öreg Bucskó sem. Pedig többször volt részeg, mint józan és ilyenkor a feleségén kezdte a verést és befejezte a legkisebbik rajkón. Sosolynak is kijutott. Kemény ökle volt Bucskónak. Egyszer fellázadt Sosoly. Nem nézhette már, hogyan veri apja az anyját, majd agyonverte — és szembeszállt vele. De Bucskó erősebb volt nála. Még egy fazekat is hozzávágott a fejéhez, úgy, hogy menten elöntötte a vér. De Sosoly még akkor is röhögött és röhögve mondta azt is: Ha mégegyszer megüti a mamát, hát belényomom ezt a kést! — Mutatta a nagy kést, ami egyszerre csak ott volt a kezében. Azóta csak akkor verte Bucskó a feleségét, ha Sosoly nem volt otthon. Sosoly nem szeretett szomorú arcokat látni maga körül. Mindenkit fel akart vidítani. Még az anyját is megnevettette néha, ezt a szomorú emberroncsot, akiről letörölte már az emberhez való hasonlatosságot a sok szülés, részeg férj, a nehéz munka. És amikor látta Kari szomorú arcát, nagyon szerette volna, hogy ő is nevessen. Egy ideig csak figyelte messziről. De egy este odaült melléje a csermely partjára, az arcát fintorította, nyelvével megnyalta az orra hegyét, nyerített, nyávogott, ugatott, röfögött, füleit hegyezte, orrát fintorította, mint a nyúl. Eljátszotta legszebb mókáit, amelyekre talán a halott is feltámadt volna röhögve. De Kari nem nevetett. Dühösen rászólt: „Mit parádézol itt, te buta fiú?!" 157