Bányai Pál: Fakó földek
a jobb élet, a rendes étkezés szabadította fel benne a testi vágyakat. Azelőtt gyakran koplalt és sohasem, jutott eszébe, hogy más férfit megkívánjon. Kevesebbet evett. Sesztáknak feltűnt ez. „Miért nem eszel?" „Nagyon hízom." Seszták nagyokat nevetett. „Ügy teszel, mint a finom dámák a városban . . . Sose sajnáld magadtól az ételt!" De így is kívánta Sinkát. Tudta biztosan, hogy nem szerelmet érzett iránta. Néha arra gondolt, hogy vájjon mit is érezne, ha Sinka hirtelen meghalna. Egy pillanatra megdöbbenne, de egésiz biztosan nem maradna az életében olyan hiány, amely értelmetlenné tenné a további életet számára. Aztán arra gondolt, hogy mi is lenne, ha Seszták halna meg. Még a gondolattól is kicsordult a könnye. Sinkáné miatt is furdalta a lelkiismeret. Akármikor átment hozzá, segített neki a háztartásban, a főizésnél. A sárgaarcú, nagyhasú asszony nem akarta megengedni, hogy a segítségére legyen. „Nein vagyok én finnyás városi fehérszemély, mert nagy a hasam, azért én még tudok dolgozni . . . ." De azért dicsérte: „Derék, istzíves asszony maga, Sesztákné lelkem." Márisa elpirult a meg nem érdemelt dicsérettől. 140