Bányai Pál: Fakó földek

De csak rövid ideig haragudott rájuk, aztán megint kibékült. Valamelyik nap elfárasztotta a nap melege és lefeküdt a fűbe. A földet nézte. Hangyák cipeltek óriási szalmagerendákat, pettyes Katicák sétálgattak kényelmesen, poloskák halottat tetettek, ganajtúrók görgették galacsinjaikat. Zöld, piros, kék és sárga bogarak siirögtek-forogtak, aprók voltak és gyámoltalanok, akár az emberek, a felhők magasságából nézve. Megunta a földet nézni és most az ég felé fordította pillantását. Az égen is tehéncsordák legelésztek. Amott az a felhő olyan volt, mint egy kapáló bika, a másik meg, mint egy borjú, amint) fejét anyja hasába fúrja. Annyira eltelt az ég bámulatába, egy felhőnek olyan arca volt, mint Marának, hogy észre sem vette, hogy már jó ideje figyelte Bednárik András. Azért jött ki, hogy mondjon valamit Lieskónak. De csak nézte a nehézfejű legényt és nem tudta rászánni magát, hogy szóljon neki. Amióta megszurkálták a fiát a cigányok, azóta csak azon törte a fejét, hogyan állhatna rajtuk bosszút. Mert avval, hogy a két cigánylegény a börtönben senyvedt, még nem egyenlítődött ki az ő nagy számlája. A fiát szúrták meg, de őt akarták megsebezni, mert mindig ellenségük volt. Ha tőle függött volna egyedül, olyan magasra szabta volna a cigánysor bérét, hogy nem tudták volna megfizelni sehogysem. Tolvaj, dologkerülő hazug fajta, nem volt joga az élethez. Ügy akarta éreztetni velük a haragját, hogy örök időkre el ne fe130