Bányai Pál: Fakó földek

„Minek az néked, hisz olyan kemény a hajad, mint a drót, eltölrnéci a fésűt." „Nem nékem kel]." „Hát kinek?" „Valakinek. De oem mondom meg. Azért sem mondom meg!" „No mondd meg Licskó." Licskó arca hirtelen eltorzult a dühtől. „Mit kíváncsiskodsz? Menj! Rossz vagy! . . . Nem kell tőled fésű!" Sesztákra emelte kajmós botját. Seszták nem értette haragját. De azért elhúzódott keze ügyéből. Elment fejcsóválva. Még sokáig szidta olt Licskó, pedig már meszsze járt. Aztán körülnézett. Magába szívta mindazt a gyönyörűséget, ami körülötte volt és lassanként megnyugodott. A patak mellett volt a csorda pihenőhelye. A patak a hegyekben született és sebes volt a folyása. Itt egy ideig egyenes volt az ágya és mintha megkomolyodott volna, folyása meglassult. Lejjeb már megint bolond lett a kedve köveket ugrott át, fehéreket köpött, zuhant alá lármásan, sietett átadni a hegyek üzenetét a síkságnak. Azon a helyen ahol a csorda pihent és ivott, kiszélesedett a medre. Meszsziről kék volt a színe, közelről vörös, a homoktól, amely mint a puha selyem borította az alját. Az egyik oldalán libák legeltek, a másikon a csorda pihent. Mint holmi vastag zöld kukacok hevert a libák szemetje a parti alacsony fűben. A partokat fiatal fűzfák szegélyezték. 128