Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása
I. A magyar- és németellenes diszkrimináció szellemi genezise
tekben azért nem volt, mert az uralkodó nemzet uralkodó osztálya ezt nem is akarta. A gyakorlati következtetés ebből az árulás tényének megállapítása lett. Az árulók rangsorolása évtizedekig ingadozott; a háború utáni első években csak a nemzeti kisebbségekre hárult a felelősség; cseh és szlovák személyeket csak szórványosan helyeztek vád alá. Később bizonyos tárgyilagosság és az osztályszempontú értékelés is előtérbe került, majd 1965 óta újból nacionalista átszíneződést tapasztalhatunk, s mintha a hetvenes évek elején a történetírás fokozatosan visszatérne 1945 szemléletéhez a magyar kisebbség szerepének értékelésében. (Pl. Samuel Cambel: A szlovák agrárkérdés 1944—1948). Ellentmondásnak látszik, pedig így igaz, hogy a háború utáni gyűlölködés légkörében az 1938. évi bomlasztó erők jelentőségét a történelmi igazságot jobban megközelítő nyíltsággal ítélték meg, mint sokan a hatvanas és a hetvenes években. Például Bohuslav Ečer tábornok, a nürnbergi Nemzetközi Bíróság csehszlovák küldöttségének elnöke szerint: „Nálunk az ötödik hadoszlop szerepét a szudétanémetek és Tiso ludákjai játszották." 1 0 Ugyanígy rangsorolja a bomlasztó erőket — a magyarok említése nélkül — a Tiso felett kimondott ítélet indoklása is: „A Csehszlovák Köztársaság szétverésének oka-nem a védekezésre való képtelenség volt, hanem a belpolitikai bomlás, melyet a németekkel való együttműködéssel a Hlinka-párt idézett elő." 1 1 (...) Igor Daxner, a pozsonyi Nemzeti Bíróság elnöke 1960-ban kiadott emlékirataiban a bomlás kezdetét a Szudétanémet Párt és a Hlinka-párt 1938. évi egymásratalálásában jelöli meg: „Az első lépést ebben az irányban még a Néppárt örökös vezére, Andrej Hlinka tette meg, amikor 1938. február 8-án Rózsahegyen (Ružomberok), tehát egy hónappal Ausztriának a Birodalomhoz való csatolása előtt megegyezett K. H. Frankkal, Kunattal és Karmasinnal — Konrád Henlein megbízottaival — az autonómiáért vívott küzdelem lényeges kérdéseiben..." 1' (...) A magyar társadalom azonosítása a fasiszta lelkiséggel nem szorítkozott Dél-Szlovákiára; az egész magyar nép a háború utáni magyarellenes propagandában az antiszemitizmus és a nemzetiségi elnyomás egyetlen kelet-európai reprezentánsa lett, megszületett a magyar másodrendűség Kelet-Európában, amit az egyedülálló önbírálati irodalom (tudományos és szépirodalom) tett időtállóvá. De csak a nagy nyilvánosság számára. Zárt tudományos körökben lassan kibontakozott az igazmondás is, például a cseh Josef Kolejka 1974-ben már nem helyezte az élre a magyarokat az antiszemitizmus és a kisebbségi elnyomás rendszereiben: „A zsidók különböző mértékben voltak kitéve elnyomásnak, legerősebben Lengyelországban és Romániában, kevésbé Magyarországon és Csehszlovákiában... A nemzetiségi elnyomás Romániában és Lengyelországban volt a legerősebb." 1 3 (...) Mi volt a helyzet szlovák vonalon? Lipscher fejtette ki 1966-ban, hogy az első világháború utáni szlovák konzervatív polgári mozgalom, melyet Andrej Hlinka indított el, miként nőtt bele lépésről lépésre a fasizmusba, illetőleg alkalmazkodott a hitlerizmus rendszeréhez. Az indulás politikai célja Szlovákia 65
