Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

VI. A doukmentumok nem néma tanúk többé

volt magyar istentiszteletünk." Ilyenkor 10-15 kilométeres körzetből összejönnek, s bizonyos komoly küzdelmektől barázdált férfiarcokon éppúgy végigcsorog a könny, mint az asszonyokén. Talán újra érzik a maguk fájó édességében: a rabszolgáknak is van lelkük. Egy felsőszeli evangélikus magyar jött hozzám az egyik szentmisém előtt: „Mi is eljöttünk. Az igehirdetést magyarul szeretnénk mi is hallani." A kulturális élet egyéb vonatkozásairól szó sem lehet, de hát ebben sorsuk nagyjából közös otthon maradt magyar testvéreikével, csak annyival súlyosabb, hogy az idegen tengerben magyar szót is ritkábban hallani. Mert úgy látszik, tervszerűen törekedtek arra, hogy a lehetőséghez képest szétszórják őket. Ritka az olyan helység, ahol 4-5 magyar családnál több volna. Kivételesen találkoztam olyan községgel is (Miliceves (?), Žateci járás), ahol a község lakosságának többsége magyar (30 család közül 22 magyar). Mennyi lehet a deportált magyarok száma? A rendelkezésre álló adatok alapján a deportálás folyamán kb. 70 000-75 000 magyar nemzetiségű személyt szállítottak Cseh- és Morvaország különböző részeibe. Ezek közül az ősz folyamán elhagyott lakóhelyére kb. 10 000-15 000 személy visszatért. Tömegesen jöttek vissza a Gömör megyeiek (ezek 70 %-ban otthon vannak), az Ipolyság-vidékiek és a Garam mentiek. Ezek engedély nélkül, saját költségükön és csak azért térhettek vissza otthonaikba, mert nem foglalták el azt a szlovák telepesek. Jelenleg tehát kb. 60 000-65 000 deportált él még mindig otthonától távol. Magyarok és csehek viszonya A munkaadó és az alkalmazott közti kapcsolaton kívül érintkezés a két nemzetiség tagjai között csak a legritkább esetben alakul ki. A csehek legnagyobbrészt a felsőbbrendűség tudatával kezelik a magyarokat, s ezek viszont ezzel a jelenleg rabszolgasorsba taszított, de szabadságáról le nem mondó ember merev elzárkózását állítják szembe. Egymás mellett, de egymástól idegenül élnek. A cseh munkaadók többsége megbecsüli szorgalmas, becsületes magyar cselédeit, s ezek viszont igyekeznek a gazdáknak kijáró tiszteletet megadni. De tovább nincs. Megrázó volt karácsony estén egyik élményem. Családokat látogattam, és egy helyre éppen akkor léptem be, amikor megjött a Jézuska. 3-4 éves kislány, ragyogó szemekkel bámult a karácsonyfára. De egyszerre csak elkomorult a kis arcocska. Váratlanul, a karácsony hangulatában zavaróan felhangzott a kérdés: „Anyukám, ki hozta a karácsonyfát? A magyar vagy a cseh Jézuska?" Az édesanya válaszára, hogy csak egy Jézuska van, nincs külön magyar és cseh, megnyugodott a kislány, de még hozzátette: „Mert ha a cseh Jézuska hozta, akkor nekem nem kell, inkább vigye vissza!" Gyermekszáj! De ez tárta fel az egész elhurcolt magyarság lelkületét: a csehektől megkövetelik azt, ami nekik munkájukért járt, de a közösséget velük nem tudják és nem is akarják. A legritkább, igazán csak elvétve előforduló eset, ha a magyar és cseh vagy más nemzetiségű fiatalok között szerelmi kapcsolat alakul ki. (A házasságot magyar és szláv nemzetiségűek között a cseh rendelkezések tiltják.) Ha mégis előfordul — a magyarok közössége ezt helyteleníti —, akkor is inkább magyarok és az önkéntesen Csehországban dolgozó szlovákok között fordul elő. Itt az idegenben csodálatosan, öntudatlanul is megérzi a két nép, hogy tulajdonképpen az ezeréves együttélés következtében közelebb állnak egymáshoz, mint másokhoz. Ha tehát ezeknek a magyaroknak elhurcolásával elnemzetlenítésük volt a csehszlovák hatóságok szándéka, ezt a célt belátható időn belül el nem érik, mert a deportált magyarság nemzeti öntudatában csak még megerősödött, védekezésül az idegenekkel szemben egészen zárkózott. Miképpen viselik sorsukat a deportáltak? „Ha tudnám biztosan, hogy egy vagy másfél év letelte után hazamehetek, akkor nyugodtan tűrnék el mindent — ez a megállapítás hangzik fel állandóan. — Mert Csehországban maradni nem akarok." Nem akar az az aránylag csekély százalék sem, amely szinte jobb körülmények között él, mint elhagyott otthonában, nem akarnak azok sem, akikkel becsületes munkájuk elismeréseképpen — mint ennek magam is tanúja voltam — cseh munkaadójuk szeretettel, embermódra bánik. Számukra itt minden idegen. A dunacsúnyi magyar egyszerű nyelvén ezt így fejezte ki: „Nem tudok itt élni. Nincsenek itt szúnyogok és békák." Türelmüknek lassan már vége szakad. 294