Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

VI. A doukmentumok nem néma tanúk többé

az elemi kulturális életlehetőségeket az iskoláztatás és a vallási élet terén. a) A rabszolgaság intézményének évszázadokon keresztül ostromlott épületének utolsó bástyái is összeomlottak a jobbágyság megszüntetésével az 1848. évi szabadságküzdelmekben. Az emberiség szentnek és sérthetetlennek jelentette ki az egyéni szabadság annyi vérrel kivívott jogát, s ha kellett — mint azt éppen a hitlerizmus elleni harcban bizonyította be — a legnagyobb áldozatokra is képes volt, ha azt az elvakult nacionalizmus — faji és más alapokra helyezkedve — népekkel, avagy néprétegekkel szemben elvitatni akarta. A csehországi utak mentén, a földeken szerteszét heverő német harci eszközök hirdetik: pusztul az, aki az emberi szabadságot megsérteni merészeli. Vajon milyen lelkülettel halad el munkája végzése közben ezen intő jelek mellett a deportált magyar? Ember, aki még ma is összerázkódik, ha az otthonból való elhurcolás emléke jut eszébe. Az az önálló magyar kisgazda avagy kisiparos, akit cselédsorba taszított a könyörtelen nemzeti gyűlölet. Legfájóbb pont a deportáltak életében ez a körülmény. Otthonukban, talán esztendők megfeszített munkájának eredményeképpen felküzdötték magukat addig, hogy önálló, független tagjaivá váltak az emberi társadalomnak. "Négy hold saját földem volt — ezt sem úgy örököltem, hanem két kezem munkájával szereztem belőle két holdat —, és még 10 hold bérelt földdel dolgoztam. Szépen, becsületesen megéltem..." „Tessék megnézni ezt a kis családi házat, 10 évig küzdöttünk, verejtékeztünk a feleségemmel, amíg 1930. évben elkészült..." „Két pár lovat, négy tehenet hagytam otthon..." „Idegen van benne, idegen pusztítja azt, amit az én keserves munkámmal megszereztem..." „Ma cseléd vagyok!" Igen, ma cselédek! De még ennél is rosszabbak: rabszolgák. Elbocsátja őket esetleg a gazda, nem tud a munkahivatal sem újabb foglalkoztatást adni, de azért helyüket el nem hagyhatják. Kegyetlen, embertelen a munkaadó — ketten lettek már emiatt öngyilkosok a Podbořanyi járásban —, akadna olyan gazda, aki emberséges és szívesen alkalmazná is, nem mehet. Kiutalt áruk! Akihez beosztották, ott kell maradnia. Elbocsátja a gazda, talál megfelelő elhelyezést a kiszemelt gazda és ő is kéri ide a beosztását; nem, máshoz kell mennie. Iparos. Elhelyezkedhetne kedvezőbben a szakmájában. Nem lehet, mert a beosztott munkahelyén nem változtathat. — Egyéni szabadság még csak a legkisebb mértékben sem létezik számukra. Ok a XX. század rabszolgái, akiknek sorsa úgyszólván semmiben sem különbözik 2000 év előtti társaikétól. b) A rabszolgaság korszakában az általános iskoláztatás fogalma ismeretlen volt. A deportált magyarok gyermekei sem ismerik az iskolakötelezettséget. Legalább 50 %-ban egyáltalában nem járnak iskolába. Akik járnak is, azok sem sokra haladnak, mert hisz tanítóik részben nem is tudnak a nyelvismeret hiánya miatt, de részben nem is akarnak foglalkozni velük. Analfabéták lesznek belőlük. Még szerencse, hogy a szülők jó része — azokban a járásokban, ahol jártam, a felvidéki magyarság kulturálisan legmagasabban álló rétegével: mátyusföldiekkel (Diószeg, Taksony, Vízkelet, Hidaskürt, Nádszeg, Királyrév, Tallós, Szeli, Vezekény), Komárom környékbeliekkel (Keszegfalva) és Párkányi járásbeliekkel (Dunamocs, Bart, Kéménd) találkoztam — igyekszik otthon foglalkozni a gyerekekkel. Természetesen ez egy csepp a tengerben, és korántsem pótolja a rendszeres iskoláztatást. Hallottam olyan esetet is, amikor a rendeletek még abban az esetben is lehetetlenné teszik a magasabb iskoláztatást, amikor erre a szülőkben megvolna a hajlandóság. (Podbořany

ban a gimnáziumba nem vesznek fel magyart.) c) A vallási élet az egyetlen, amely a súlyos sorsban szenvedő magyarság számára vigaszt és reményt nyújt. Sajnos, itt is olyan kevés lehetőségük van. Az egész hatalmas területen, ahol szétszórták őket, eddig állandóan kinn működött egy református, egy evangélikus és egy római katolikus lelkész. A katolikus lelkészt a politikai hatóságok kifogásolása következtében az illetékes egyházi hatóság január elején hazarendelte, és protestáns a lelkészek is állandóan zaklatásnak vannak kitéve. Hazulról időnként meglátogatják őket lelkipásztoraik. Sajnos, még ezek a politikától mentes, igazán csak vallási jellegű látogatások is rengeteg kellemetlenséggel járnak. Pl. a nagymácsédi róm. katolikus plébánost a Marienbádi járásban, annak ellenére, hogy a szükséges igazolványokkal el volt látva, letartóztatták és 4 napra bezárták. Hasonló kellemetlenségek értek másokat is. A lelkipásztorokat azonban mindez nem riasztja vissza, mert látják, mit jelent deportált testvéreink számára ottlétük. Mindenütt, amerre csak jártam, mint a legörömteljesebb eseményt emlegették: „1/4, 1/2 éve 293