Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

Kövesdi János: Bevezetés

hadbíróság joggyakorlata szerint kimerítik az emberiség elleni bűntett tényállását. Jóllehet, ott csak németeket ítéltek el háborús és emberiség elleni bűncselekmények miatt, a Nürnbergben megfogalmazott alapelvek, az itt nem említett béke elleni bűntettet leszámítva, általános érvényességet nyertek... A nemzetközi hadbíróság szabályzatának 6. (b) cikkelye alapján a »civil lakossághoz tartozók meggyilkolása, megkínzása, az elfoglalt területekre vagy területekről rabszolgamunkára vagy más célból történő deportálása« háborús bűncselekménynek számít... A 6. (c) cikkely szerint »valamely civil lakosságnak a háború előtt vagy alatt történt meggyilkolása (...) deportálása vagy egyéb, emberhez nem méltó kezelése« »emberiség elleni bűncselekmény«-nek minősül. Bár a kitelepítés tilalmának formális nemzetközi jogi kodifikálása csak a németek kitelepítésének megkezdése után, a népirtásról szóló 1948. évi konvencióval és a háborús időkben a civil lakosságot védő 1949. évi genfi konvencióval történt meg, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kisajátítás időszakában már léteztek „nemzetközi szokásjogon nyugvó alapszabályok", amelyek megtiltották a kitelepítést és a deportálást, mint az emberiség ellen elkövetett bűntettet." (Ered. forr.: Regio, 1993. 3. 115.) Arról is szó esik, hogy a németség kitelepítésének egyik rejtett célja a jómódú német lakosság vagyonának megszerzése volt. Otto von Habsburg pedig a Torontóban megjelenő Magyarság c. lapban közölt publicisztikájában arra figyelmeztet, hogy a máig nem hatálytalanított Beneš-dekrétumok kellemetlen, furcsa és fonák helyzetet teremtenek az EU-tagságra pályázó Csehország és Szlovákia s az Európai Unió között. Karrier és lelkiismeret A könyvben egy-egy kitűnő Beneš- és Esterházy-portré is található, összevethető tehát a két politikus emberi és politikai pályája. Közelről ismerhetjük meg őket, emberi jellemvonásaikat, és politikai-etikai-filozófiai alapállásukat, indítékaikat, konklúzióikat. Benešt, „a prágai maffia egyik alapító tagját" már párizsi propagandista korában gátlástalan machiavellizmus hajtotta előre. Alapfilozófiája egyszerű és profán: a cél szentesíti az eszközt. Igazságérzete is hasonlóan egyszerű volt: „Csak egy igazságot és egy jogot ismert, a cseh igazságot és a cseh jogot" (Vigh Károly). Külpolitikusként az angolszászokat is kedvelte ugyan, de azért a franciákkal mindig egy vonalon haladt. A barátai — minthogy a fő cél érdekében mindig messzire tekintett — mindig messze voltak, ellenségei nagyon közel: Csehország legközelebbi szomszédai. Híressé vált kijelentése: „Inkább az Anschluss, mint a Habsburgok!". A jellemesség és a „testvéri" hűség nem volt erőssége (és gyáva is volt), nemcsak a szlovákokat árulta el, hanem a lengyeleket is, mert keleti irányban Csehszlovákia biztonságát nem a cseh-lengyel, hanem a cseh-orosz szövetségben látta. A németeket megvetette, s félt tőlük, a magyarokat gyűlölte és ócsárolta. (Alighanem elhitte és nem tudta megbocsátani a magyarságnak — az Árpádról és Svätoplukról szóló ismert legendát...) Esterházy grófot sem szerette, sőt le is nézte, pedig Esterházy János bizonyult őszinte, igaz humanistának. És nem véletlenül kapta az „Európa legbátrabb embere" jelzőt. A fasiszta szlovák parlamentben 1942-ben ő volt az egyetlen képviselő, aki nem szavazta meg a zsidókódexet. Nem szándékszom mérlegre tenni a két politikus életművét, egy viszont nyilvánvaló, hogy Esterházy etikailag magasan fölötte áll Benešnek. A sors „rossz játéka" volt (vagy talán inkább a háború utáni csehszlovák államhatalmat képviselő, döntési helyzetben levő politikusok gonosz lelkiismeretlensége ...), hogy a képviselők közül egyedül csak Esterházyt internálták Szibériába, s később „háborús bűnösség" vádjával csak őt 14