Edvard Beneš elnöki dekrétumai, avagy a magyarok és németek jogfosztása

II. Kisebbségi Golgota

mégis megőriztem. Csaknem húsz év múltán felajzottan érdeklődni kezdtem megbízható ismerőseimtől, mert érthetetlennek találtam a tömeggyilkosság körüli makacs hallgatást. Szerettem volna fényt deríteni a valóságos tényekre, az igazságra. Elsők között egy Budapesten lakó hajdani barátomat kerestem fel, aki a magyar koalíciós kormányzás idején Gyöngyösi külügyminiszter mellett dolgozott. Egykori politikus barátom megdöbbenve nézett rajtam végig, és azt kérdezte: „Te ezt honnan tudod, ez szigorú csehszlovák-magyar államtitok". Válaszom: „Miféle államtitok az, melyet egy vidéki orvos is ismer?" A további vitában hajdani pozsonyi barátom elismerte, hogy Csehszlovákia kártérítést fizetett Magyarországnak, de ugyanakkor azt állította, hogy a gyilkosságokat cseh partizánok követték el, enyhítve az ügyet azzal, hogy volksbundista németekről volt szó. Nem hittem neki, hiszen a szóban forgó tömeggyilkossággal egyidőben éppen folyt a magyarországi németek kitelepítése, arról nem is beszélve, hogy a Magyarországra hazaigyekvő németek az akkori Csehszlovákiát aligha tarthatták volna alkalmas terepnek az átutazásra, de az is fölöttébb elgondolkodtató volt, hogy a csehszlovák hatalmasságok miért csak Pozsonynál ismerték fel az ellenséget. A ködösítéssel szemben tények sorozata utal arra, hogy észak felől hazaigyekvő magyarországi fiatalokról (ún. leventékről) volt szó, akiket a nyilas uralom 1944 őszén háborús emberanyag-tartalékként a német birodalom területére deportált. Sorsuk akkor vált tragikussá, mikor Pozsonynál feltartóztatták őket a háború utáni hetekben, és internálták a Ligetfalusi „politikai fogolytáborba". A cseh partizánok megvádolását sem fogadtam el, nem hittem el budapesti barátomnak, hogy 1945 júliusában egy olyan fontos határzónában, mint a felújított osztrák-csehszlovák szakasz, szabadon gyilkolhattak ismeretlen „partizánok" annak ellenére, hogy a határvédelmet a szovjet hadsereg egységei látták el; 1945 augusztusában ui. még a csehszlovák-magyar határ őrzése is a Vörös Hadsereg joga volt. Ezt magam is láttam, mert 1945 augusztusában kétszer léptem át a határt Komáromnál, csehszlovák határőröknek pedig még nyomuk sem volt sehol. A volt Német Birodalom felé a határt nemzetközi megegyezés alapján 1945 novemberéig a szovjet hadsereg ellenőrizte. (Václav Kráľ: Osvobození Československa — Csehszlovákia felszabadítása, Praha, 1945. 368.) Az események teljes megértéséhez történelmi alapismeretekre van szükség. Tudnunk kell, hogy Ligetfalut 1939. március 14-én Dévénnyel együtt a cseh-morva területek teljes megszállása idején bekebelezték az Ostmarkba, vagyis a Német Birodalomhoz csatolták, ezzel megszűnt az addig létező ligetfalui osztrák-csehszlovák országhatár. A Pozsony melletti Károlyfalu (Karlova Ves) Hitler engedelmével már Szlovákiában maradt. A határ megszűnésének ügye lényeges esemény a tömeggyilkosság részleteinek kibogozásában. A továbbiak megértéséhez némi magyarázat szükséges. Előre kell bocsátani, hogy az akkori határ a mai helyén volt, a Duna jobb partján, Károlyfaluval szemben, metszve a Duna és a bécsi országút vonalát. A terep 1945-ben még erdős és mocsaras volt, a húszas években a csehszlovák hatalom betonbunkereket épített 114