Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Péter megpróbált védekezni a roham ellen, hessegelte a kapaszkodókat: — Elmenj innen. Az én borom ez. Az én boromra vagy szomjas? De nem hallgatott rá senki. Aki jól tudott kapaszkodni a kordéra, az csak nekitehénkedett és lafatyolt. Elborult szemekkel erőlködött Péter, kurjongatott az emberekre, de hiába volt az. Hiába kurjongatott, hiába fogott meg embert a kabátjánál fogva, hogy elrántsa a hordó közeléből. Amikor elrántotta, csak újból viszszatolakodott az ember és pancsolt a borban piszkos kezekkel. Amikor belátta, hogy minden erőfeszítése hiábavaló, akkor már csak azon volt, hogy a prédára maradt italból minél többet lafatyoljon magába, hiszen a többit már holtbizonyosan ellopják tőle. Valami megveszekedett folyam közepébe került a kincses szekerével és érzi, hogy hiába küzd a sodró, iramos, elborító hullámokkal. Megfogta az egyik ember nadrágszíját és akkorát rántott rajta, hogy az ember leesett a kordéról és elnyúlt a porban. De Péter már nem akaszkodott bele másba senkibe, nekifeküdt a hordónak. Az az ember, aki leesett a földre, most föltápászkodott a porból. Körülnézett maga körül vadul, mint aki meg akarja bosszulni, hogy valaki hozzányúlt. Az út árkában egy megszenesedett gerendadarab hevert. Fölvette és odacipelte a kordéhoz. 94