Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

A katona megfordult, hozzálépett a lányhoz, fölkapta, mint a virágot. Megkerült vele a szobában, aztán az ágyra tette, lassan, minthogyha az anyja tette. Ráborult vágyás szerelmében. Aztán egymás mellé ültek, két szerető és a legény kimutatott az ablakon: — Ott a hegy. Minthogyha valami szimbólum volna, úgy hangzott. Dacosan rázta meg magát a lány, hogy meglobogott az egész teste, formás combjai, meleg emlői és a haja. Kifakadt belőle: — Mit akartok azzal a heggyel? A katona nem akart semmit a heggyel, de látszott rajta, hogy tudja: mért említi. Hát folytatta: — Máma értem jönnek. Elsápadt a lányka. — Bezárnak, ugye. — Három hónapra. — Jaj! Nem esett össze. Belécsimpászkodott a szeretőjébe. — Nem is igaz! Nem jönnek érted. Honnan tudnák? Végtelen keserűséggel mondta a katona: — Két csendőr jön a faluba a domb alól. Most rettenetesen nyugodt volt a lány. — Akkor elvisznek. — Visszajövök — hallotta valami vigasztalásnak... — Gyere vissza. Turbékoló galambhívás volt ez. — Haza minek mennék? Se apám, se anyám. — Van házad, földed. — Eladom, elhozom. 78