Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

Végighúzott a fájós testrészeken aszott kezeivel. A lányka zsörtölődött az öreggel, minthogyha teher volna neki a velevalő gond és le szeretné rázni magáról. — Hát ki tehet róla, hogy beteg! Csak sír, sír, akár a kisgyerek. Mondja meg, hogy mi köll, majd behozom. Fölnyílt az öregember. — Jaj! csak így ne mondanád, csak így ne mondanád ... De a lánykában már megveszekedtek a mérgek és szabadjára engedték a meghajszoltságát, hogy kínozhasson. — Hogyan mondjam? Tudja, hogy nem szeretem a sok szót. Mondja ki egyszerre, aztán hagyja abba. Most megcsitult az öreg. Minek mutatná hát határtalan fájdalmát, ha nem üt semmi jóságot a más lelkén, aki aztán szépen szóljon hozzá? Ennyit mond: — A hegyen lakik az Isten. De már kiment a lányka, hát se meg nem bolygatta, se meg nem fenyegette az öreg szó. A beteg nagy nyögésekkel átfordult a jobboldalára, hogy a pihent féltüdővel könnyebben lélegezhessen. A lányka már az első szobában volt. A szökött katona kibámult az ablakon át a hegyre, .amelyik a falu fölött ült, minthogyha belőle nőtt volna az égig. Csak tömködte a pipájába a hosszúra vagdalt dohányt, már tele is tömte, de csak tovább nyomkodta még az ujjaival. Nézte a hegyet. Látszott rajta, hogy gondolkozik valamin, vagy semmin. A dohány lehullott a pipa pereméről. A lányka nem szólt hozzá, vizet öntött a fazékba. 77