Sellyei József: Elfogyott a föld alóla, Pecsétes élet

sam a sorsokat, az emberi mélységeket a faluja nézésében. * Végtelen beszélgetéseim voltak annak a falunak az embereivel. Mondtam Ranka Andrásnak: — No, hát a Sanykó is, az ő görbe lábaival, szaladgál a világban. Különös ember az is. — Hát az is. Hiába van akárhol, mindig meglátni rajta, hogy idenőtt a faluhoz és hogy őhozzá is hozzánőtt a falu. Akármelyikünk helyébe oda lehetne tenni, ugyanolyan az élete, mint akármelyikünké. — Talán nem, no. Minden élet más élet. — De úgy, gondoltam, hogy ha ő volna az én helyemben, ugyanazt tenné, amit én, én is az ő helyében. — Talán nem, no. Hiszen ő a földjeit is elveszítette. Azt nem engedi akárki kicsúsztatni a lábai alól. — Nem tudhatod azt. Más falu embere nem érti meg egészen soha más falu életét. — Hát azért kérdezem, hogy hogyan történt az azzal a Sanykó val? — Nem is köllene kérdezned, mert mihaszna? Minden embernek rá köll jönnie arra, hogy hitványka az ő akarata ahhoz, hogy megteremtse maga körül az életet. Rettenetes kicsinyke és gyöngécske az ember egy pajtáskám, és mindig mások köllenek ahhoz, hogy ideoda dobálják a sorsát. — Ezt én se tagadom. — Hát aztán így köll nézni a Sanykó dolgát, hogy az ember megértse. — Hát mondd el így, no. 5 — Sellyei: Elfogyott a föld alóla. 65