Veres János: Életút

Téli rege

nagy versenyt vívok, égi spirálpályák, az aranykakas emberhangon szólott. Jaj, csak'vassá válna a karom, a térdem, ég, föld vándor lelkei, fohászkodjatok értem, az aranykakas megjósolta: ott fényesedik körém a Boldogság országa, ahol a fehér szarvast utolérem. A fehér szarvas dombon állott, szeme csillogott, mint az orrszarvú bogár háta, cimpái, inai vonaglottak, soktornyú agancsát meghimbálta. 2 Ágyából pokolban élő rémek kiverték a lányt, az ablakhoz lépett, melléről lehullt a kelme, mint csillagkép elől a pára tüllfátyla, sápadtra deresült orcája. — Szállj le a lóról, sehová se menj, idomuló kristály csak a lelked, szállj le a lóról, útnak ne indulj, nyithatatlan kagyló a te álmod, szállj le a lóról, esedezve kérlek, ne szomorítsd anyád, te kegyetlen, szállj le a lóról, mire visszajössz, ölem tűzkútja kiszárad, jaj, sose jössz vissza — szállj le a lóról, őrződj meg az életnek, ifjúságnak. Két szomorú szemem hervadó nefelejcs, maradj veszteg, édes! Ébredő szerelmem pávafiók tolla, neked színesedik, halántékod erét 94